1995-ben majdnem kétszer voltam Belgrádban. Azért csak majdnem, mert végül is nem. Persze egyesek szerint a majdnem és a nem azok rokon értelmű szavak. Ebben majdnem van is valami…

Tán még emlékeznek néhányan a Sólyom nevű magyar „légitársaságra”, melynek fényes karrierje a ferihegyi (bocsánat, Liszt Ferenc nemzetközi repülőtéri) kifutópálya aszfaltcsíkján kezdődött, majd ugyanitt véget is ért. Az mindenesetre tuti, hogy befutópályáról semmiképpen nem beszélhetünk. És igen, jelentsük ki: a kis magyar abszurd forgatókönyvét nem mostanság írják, megírtak már mindent sokkal korábban is, hiába csodálkozunk kifelé a fejünkből, az élet tényleg a legnagyobb rendező, és a történelem valóban önmagát ismétli.

Szóval ’95-ben, mikor még a Sólyom szóról a bánáti bazsarózsa sem jutott eszünkbe, valaki kitalálta, hogy csinál egy konkurenciát a Malévnak és beindít egy új magyar légitársaságot. (Azóta sokan már a Malévról sem tudják, hogy micsoda, de az egy másik mese.) Szóval, egy azaz egy darab orosz gyártmányú Jak–40-es csúcsmodellel várták a sajtó, a repülési szakma és a potenciális hirdetők csapatát a ferihegyi aszfaltcsíkon, és nem tudni miért azt találták ki, hogy a gép első félhivatalos útja Belgrádba vezessen. Legyen hát, rajtunk ne múljék, legfeljebb kicsit szétnézünk az akkor még jugoszláv fővárosban, hátha megtudunk valami újat az akkor már erőteljesen csapatott délszláv polgárháborúról. Lelövöm a poént: nem tudtunk meg semmit, és ez nem rajtunk múlott, az akarat megvolt… Illetve csak részben volt meg. Pedig eleinte simán ment minden! Átestünk a szokásos beszállás, biztonsági bemutató, nem dohányzó járat vagyunk, felszállás kombón, aztán pikkpakk eljutottunk Szegedig. Itt egy izmos balkanyar következett, ami aztán állandósulni látszott, és egy idő után némi vidámparki körhinta fílingbe merevedett. Ez ment vagy húsz percig, aztán a kőrözést abbahagyva végre folytathattuk utunkat… a ferihegyi repülőtér felé. Halvány motoszkálás a fedélzeten…

– Izé, kisasszony! Belgrád az ellenkező irányban van.
– Tényleg? Én új vagyok ennél a cégnél, ma kezdtem.
– Akkor tessék nekem elhinni, hogy az ellenkező irányba repülünk!
– Hű, ez biztos csak valami félreértés lehet, mindjárt utánanézek.

photo by morpho

Opcionálisan felmerült bennem, hogy csinálok néhány képet a pilótafülkében repülés közben, de a „természetesen arról szó sem lehet, mert…” kezdetű mondat után el is ment a kedvem az egésztől. Hogy a gyíkba akarják ezek reklámozni saját magukat? Aztán ez később kiderült, de addig is nem történt semmi, nem mondott senki semmit, miközben lassan feltűntek Budapest külvárosának körvonalai, és megkezdtük az ereszkedést. Hát nem egészen sétarepülésről volt szó, meg aztán nem igazán gondoltam, hogy csütörtök reggel kilenckor pont erre lenne a legnagyobb kereslet, de amikor az ember információs vákuumba kerül, nehezen tudja ráncba szedni hajóágyúként elszabadult gondolatait. Egyébként volt olyan csóka a gépen, akinek frankón nem tűnt fel, hogy nem Belgrádban, hanem újra Budapesten van, és megkérdezte, hogy mikor indul vissza a gép Budapestre, mennyi ideje lesz tanulmányozni a szerbátültetést?

Hát, Ferihegyen voltunk, a felvetés nem volt igazán aktuális. Szóval gépről le, buszba vissza, VIP-váróba be, aztán se kép, se hang. Kb. egy óra múlva előkerült a cég szóvivője, aki elmondta, hogy hát, azért vagyunk Budapesten, mert a szerb légi irányítás valamilyen érthetetlen okból nem engedte be a gépet a jugoszláv légtérbe, és vissza kellett fordulnunk. Aha… valami érthetetlen okból… ez olyan életszerű, nem?

photo by morpho

Ezt követően hosszas telefonálgatás, faxolgatás, szaladgálás kezdődött, amit legegyszerűbben a fingfűrészelés szóval tudnék összefoglalni. Na, ezen a ponton kezdett elszivárogni az „érdeklődők” zöme, amikor megjelent egy addig még nem látott figura kapitánynak öltözve és teli torokból elüvöltötte magát: Ladisz and dzsentlemansz will flájing to Belgrad!! Olyan hangos volt, hogy azok is hallották, akik már a gyorsforgalmin mentek hazafelé. Szóval gépbe vissza (ezúttal a csápra állt) aztán, aztán… aztán nem történt semmi. De tényleg nem, az égvilágon semmi. Közben az összes betárazott kaja és ital elfogyott a gépen, és többen a kiszállás mellett döntöttek. (Még szerencse, hogy véletlenül vettem egy üveg whiskey-t a transitban!) Már vagy két órája dekkoltunk a dokkon, amikor a gép végül elindult, aztán felszállt. Elmaradt a szokásos biztonsági ceremónia, a személyzet dohányzott, a pilótafülke ajtaja tárva-nyitva volt, és családias légkörben repültünk tovább. Egészen Szegedig, amikor is jött a balkanyar, majd egy fél óra múlva a ferihegyi beton. Na, itt ment el nekem is a kedvem az egésztől, Belgrád egyáltalán nem érdekelt már, és az új magyar légitársaság piaci rést betöltő szerepén polemizálgatva kifelé vettem még egy üveg whiskey-t. Hát, így sikerült egy nap alatt két alkalommal is NEM eljutnom Belgrádba, a cég jövője, vagy múltja? mittudomén szóval az izé az izében azóta is ködbe burkolódzik. Aztán jött a Sólyom.

(morpho)