Tisztában vagyok vele, hogy a koncertek velejárói a biztonsági őrök, de valahogy Magyarországon ezt is sikerült teljesen félreértelmezni. Valamelyest javult ugyan a helyzet az elmúlt években, de az alapgondolat húsz éve ugyanaz.

Vegyünk egy kigyúrt idiótát, (IQ 80, ha kutyával van és összeadjuk őket) akit kiállítunk a placcra, és már a puszta látványától elmegy mindenkinek a kedve a „rendbontástól”, osztjónapot. Attól a jelentéktelen mellékkörülménytől most tekintsünk el, hogy baszottul nem akar senki „rendet bontani”, de az sem probléma, majd keresünk valakit, akire rá lehet ezt fogni, aztán hajrá.

Koncertfotósként sok balhés ügyem volt a „Leverem a vesédet” Security humán erőforrás managereivel. Volt olyan eset is, hogy amíg egy interjúra vártunk, három hülye kitalálta, hogy mi tulajdonképpen nem is lehetnénk ott, ahova a zenekar managementje hívott be, ezért simán ököllel úgy vágtak pofán, hogy utána a hangyákat számolgattam a földön, miközben újságíró kollégámat a hajánál fogva rángatták kifelé a backstage-ből, aztán „végre kikúrtuk ezt a két geci újságírót” felkiáltással az elégedettség jóllakott bárgyú vigyorával tekintettek a világba.

Ok, nem feltétlenül várom el, hogy úgy működjön a rendszer, mint Bécsben (illetve dehogynem, csak felesleges), ahol a Stadthalle Metallica koncertjén ugyanazokat a jegyszedő néniket alkalmazzák, mint akik a vasárnapi ásványbörzén is szedik a jegyeket, de azért nem ártana eljutni odáig, hogy egy koncert alapvetően nem a biztonsági emberekről szól. Ráadásul nagyon nem. Nálunk a közönség felesleges, céltudatos baszogatása folyik, ócska motozásokkal, beszólásokkal, mintha minden látogató potenciális drogdíler, vagy terrorista lenne. (A csajok motozását mostanság külön női szekus szakasz végzi, akikből annyira sugárzik női mivoltuk, hogy egy lakatlan szigeten is maximum megenném őket, ha már elfogytak a csótányok)

photo by morpho

Nem egy esetet láttam már, ahol alig várták a baromarcúak, hogy valaki kicsit részegebben ugráljon a többieknél, így teremtve maguknak „jogalapot” egy kiadós megverésre. Ezt az egészet csak azért hozom fel, mert tulajdonképpen ennek köszönhetem egyik legismertebb képemet, amit számtalan nemzetközi hírügynökség is átvett anno, és azóta rengeteg fotós évkönyvbe és újságba beszerkesztették.

1996 augusztusában volt egy Iggy Pop koncert a Szigeten. Ez volt az első olyan év, amikor igazi headlinerek jelentek meg a fesztiválon, de a biztonsági személyzetnek lövése nem volt, hogy miként kell kezelni az ilyen bulikat. Iggynek régóta van egy olyan szokása, hogy a „Real Cool Time” és a „No Fun” című dalok alatt felhív a közönség soraiból néhány arcot ugrabugrálni a színpadra. Ez a két dal amúgy a The Stooges 1969-es lemezén jelent meg és Iggy repertoárjának ikonikus darabjaivá vált.

Konkrétan az történt, hogy Iggy bemondta a mikrofonba, hogy akik az első sorban vannak, menjenek fel hozzá a színpadra pogózni. A gyerekek fel is mentek és kb. ugyanazt csinálták, amit Iggy: önfeledten táncoltak és ugráltak. Módfelett élvezték, hogy egy világsztárral együtt léphettek a Sziget nagyszínpadára. Erre jött a „Leverem a vesédet” Security izomagyú akciócsoportja és „balhé van” csatakiáltással a helyzetet teljesen félreértelmezve szabályosan lerugdosták a „meghívóval” rendelkező rajongókat a színpadról. Nézni is rossz volt, ahogy a kőbölcsőben született arcok szándékosan jó látványosan szórták le a srácokat. Még szerencse, hogy Iggy Pop a színpadon maradhatott…

Ez a képen látható egyértelmű és erőteljes kézmozdulat a szekusoknak szólt. Őket küldte el Iggy az anyjukba és mivel tisztában volt vele, hogy ha a mikrofonba mondja, egy árva hangot nem fognak fel az egészből, inkább egy nem verbális, nemzetközi, sőt magyar bunkóknak is közérthető mozdulattal transzportálta véleményét. Mivel én minden létező optikám középpontjába Iggy Popot helyeztem, mindössze a gombot kellett megnyomni abban a bizonyos pillanatban…

(morpho)

Ui: Iggy Pop 2006-ban is járt a Szigeten, és mivel ő nem az a típus, aki egykönnyen feladja, tíz év távlatából megint megpróbálta a mutatványt és megint felhívta a rajongókat a színpadra, akiket ezúttal nem baszkurált senki. Alig tíz év alatt ennyit léptünk előre. Lassan eljutunk a jegyszedő nénikig…