Nemrég olvastam, hogy idén januárban egy orosz srác felmászott a gízai Kheopsz piramisra, aminek az lett a vége, hogy örökre kitiltották Egyiptomból. Na, nem mintha ezt olyan nehéz lenne elérni manapság, hisz van, akit azért tiltanak ki, mert fényképezőgép volt az egyik barátjánál, vagy csak simán mert csak. Az „arab tavasz” és a galacsinhajtó Mubarak bukása óta elég instabil és egyben idióta világ köszöntött Egyiptomra, és akkor most annyira erősen eufemizáltam, hogy Hórusz, Anubisz és Ozirisz kórusban röhögne ki! Orosz barátunkra visszatérve, az volt a „hatósági érv” a kitiltás mellett, hogy Egyiptom ókori műemlékeit nem szabad megrongálni, tilos rájuk felmászni, és ezért azonnali kitiltás jár.

Az nem igazán izgatja az egyiptomi régészeti hivatalt, hogy a külföldi kollégák szaktudása és főleg pénze nélkül, nem hogy Tutenkhamon sírját nem találták volna meg, de még a fáraó átka is csak piszkozatban létezne valami elhagyatott sivatagi homokozó mélyén. Sok mindenről volt híres Egyiptom az elmúlt kétszáz évben, de a piramisvédelmi akcióterv, csak az elmúlt néhány évben vált hirtelen nemzeti hagyománnyá. Az egyébként kétségtelen, hogy a külföldi segítség nem nevezhető éppen önzetlennek, hiszen nincs olyan világvárosi múzeum, ahol ne lenne komoly egyiptomi gyűjtemény, amit az önzetlen, kizárólag „szakmai” segítséget nyújtó régész kollégák lopkodtak össze és vittek haza szuvenírnek az elmúlt két-három évszázadban.

Szóval lehetne eszmét cserélni róla, hogy mit keres minden sarkon egy egyiptomi obeliszk Rómában, miért van Nofertiti híres fejszobra Berlinben, vagy éppen miért kell Londonba menni, ha valaki a rosette-i követ akarja látni, és a Louvre egyiptomi gyűjteményéről már említést sem merek tenni. Mindenesetre nem tartanám valószínűnek, hogy egy tizenéves orosz srác nullázná le az egyiptomi kulturális örökséget. Az egész csak azért érdekes, mert eszembe jutott róla egy régi történet, amelyben személyesen tanulmányozhattam az egyiptomi lakosság régészeti és kulturális ideológiáját, amit legegyszerűbben a „Ziziz veri gúd biznisz for mí” mondattal lehetne jellemezni. Ezt persze ők úgy szokták mondani, hogy „Ziziz veri gúd biznisz for jú”, de ez az apró eltérés ne zavarjon meg senkit, nem zavarja őket sem.

photo by morpho

1995 Luxor, a Nílus nyugati partja. Itt található többek között a Királyok Völgye vagy a Hatsepszut templom, és bár eszem ágában sincs történelem órát tartani, annyit mindenképpen el kell mondani, hogy az ókori fáraók nem elégedtek meg azzal, hogy összeaszalt testüket több tonna arany társaságában bezárják egy barlangba (amit aztán majd kirámolnak a helyi nehézfiúk), de halotti templomokat is felhúztak maguknak, csak úgy mellékesen, kb mint kisvasutat a stadion mellé. Mondjuk, ezek így-úgy nagyrész még ma is megtekinthetőek, pedig közben azért elillant vagy három-négyezer év.

Ezek az ókori romok egymástól elég távol esnek, ezért ha valaki mindet meg akarja tekinteni, célszerű taxit és idegenvezetőt bérelni, vagy ha nem így cselekszünk, akkor ránk akaszkodik egy „önkéntes” vezető, aki nagyjából félórás rendszerességgel nyújtja be a számlát. Naiv 23 évemmel arra gondoltam, hogy simán megoldom ezt a problémát, ehhez képest Abdullah húzott le simán vagy húsz fontra, és a vicc az egészben, hogy ezt nagyjából észre se vettem. Abdullah mint helyi régészgyakornok küzdi be magát az ember bizalmába, és valahogy fel sem tűnik, hogy nem puszta lelkesedésből magyarázza el, hogy Ozirisz, Ízisz és Anubisz milyen kapcsolatban áll egymással első Széthi halotti templomának egy félreeső rekeszében, ahol amúgy a madár se jár. (Még Hórusz sem.) Abdullah baromi lelkes és segítőkész, aztán miután megköszönöm neki a tárlatvezetést és elköszönök, valahogy nem akar lemaradni. Valahonnan mindig előkerül és egy újabb bombasztikus felfedezést tesz a központi oszlopsornál. Mikor az embernek már kurvára elege van Abdullahból, akkor ad neki öt fontot és látványosan odébb áll, de Abdullahot nem abból a fából faragták, hogy csak úgy simán felszívódjon, pláne azután, hogy a hülye turista szemmel láthatóan hajlandó fizetni. Egy idő után aztán elegem lett és heves szóváltásba keveredtem Abdullahhal, aki vérig sértődve közölte, hogy ha ilyen elutasító vagyok, akkor nem mutat meg semmit. Tőle ugyan ne is várjak semmilyen segítséget! Na, végre! Allah tényleg hatalmas! Pont ezt akartam elérni! Sajnos azonban hamar kiderült, hogy Abdullah csak blöffölt és a homokszemeket egyszerűbb kivakarni az ember cipőjéből, mint lerázni az önkéntes régészprofesszort.

Hát, ha már így alakult a dolog, gondoltam, kihasználom Abdullah helyismeretét és húztam egy merészet. Régi vágyam volt, hogy feljussak egy ókori egyiptomi templom oszlopcsarnokának a tetejére. Ez nagyjából olyan, mintha a Mátyás templom vagy a Westminster apátság tetején akarna valaki végigsétálni. Fizikálisan lehetséges a dolog, de bonyolult engedélyezési procedúra kell hozzá, és mire az ember kikeveredik a bürokrácia útvesztőiből, el is megy a kedve az egésztől. Abdullah egy percig sem pöcsölt a papírmunkával (illetve annyit azért mégis, hogy elkérjen tőlem egy tízfontos bankjegyet), majd két oszlop közt utat vágva, néhány 3500 éves, hieroglifákkal telepakolt gránitkövet szigorúan műemlékvédelmi célzattal arrébb görgetve, lazán felrángatott az oszlopsor tetejére, hogy aztán magamra hagyjon, hagy sétálgassak csak kedvemre a faragott födémgerendákon, végig arra figyelve, hogy lehetőleg ne tapossak Ozirisz arcába. Ezért ma nem csak kitiltanának az országból, de a helyszínen nagyjából le is lőnének. Aztán mikor lejöttem a tetőről, megint kért egy tízest, már nem is tudom miért, és hiába hívtam fel a figyelmét, hogy lassan elhelyeznék negyed kiló élőhúst a szájában, a pofátlanságnak az egyiptomi homokozóban nincsenek határai, nincsenek szabályai, és nagyjából abban a pillanatban értettem meg, hogy miért van tele egyiptomi műkincsekkel a világ összes komoly múzeuma. Én műtárgyakat ugyan nem vittem haza (csak rajtam múlott), de Abdullahnak „köszönhetően” loptam néhány fényképet első Széthi halotti templomának tetejéről.

(morpho)

Ui: I. Széthi, görögösen Szethosz, uralkodói nevén Menmaatré (i. e. 1323 – i. e. 1279. május 18.) az újbirodalmi XIX. dinasztia második fáraója i. e. 1290-től haláláig. A dinasztia leghíresebb uralkodójának, II. Ramszesznek az édesapja.