A Republic zenekar valamikor ’90 magasságában talált meg először. Repült a bálna, Dórácska fagyizott a Jégbüfé előtt, a mandula meg indult. Aztán ’91 július hetedikén az INXS koncertezett a Kisstadionban, és az előzenekar a Republic volt. Akkor láttam őket élőben játszani először. (Az mindenesetre azért elég lehangoló, hogy már egyik zenekar énekese sincs az élők sorában. Michael Hutchence 1997. novemberében halt meg, Cipő pedig 2013. márciusában, (elég zúzós, de már három éve!!!!!) hagyott itt minket.) Aztán egy csomó Republic koncerten voltam – mindenféle csajokkal, meg nélkülük. Egyszer még Sármellékre is kimentünk stoppal, mert a repülőtéren játszottak. Visszafelé meg éjszakai gyalogtúrát rendeztünk a szakadó esőben a Balaton mellett, amíg végül felvett egy osztrák kamionos és elvitt Boglárig. De idővel elmúlt az egész jelenség, a dalok unalmassá, önismétlővé váltak, de az is lehet, hogy csak én nőttem fel, mindenesetre ’92 után már nem nagyon jártam Republic koncertre.

photo by morpho

Volt viszont egy felettébb figyelemre méltó eset, ami már fotoriporterként talált meg, és hát… izé. Elég emlékezetes maradt. Ma már nehéz elképzelni, de 1994-ben még nem léteztek országos lefedettséggel bíró kereskedelmi tévék Magyarországon, így aztán a királyi csatorna konkurencia híján bármilyen szart legyárthatott és beadhatott showműsor címén az erre fogékony emberhalmaznak. Akkortájt kezdtek a bulvárlapok összefonódni a tévéműsorokkal, és ugyan még messze jártunk attól, hogy a Blikkújság kétharmadát VV Cunci és Éden Punci virágba boruló leszbikus kalandja tegye ki, de sajnos már heti rendszerességgel jártunk tévéfelvételeket fotózni.

1994-ben volt a Magyar Televízióban egy Fogadjunk című műsor Rókusfalvy Pál vezetésével, ami annyira ütős volt és olyan mély nyomokat hagyott a nézőkben, hogy nagyjából és egész évben senki nem emlékszik egy hangra sem az egészből. Kábé arról volt szó, hogy behívtak négy játékost egy rulettasztal-szerűséghez és fogadni kellett különböző hülyébbnél hülyébb feladványok lehetséges végkimenetelére. Vajon hányszor tud helyből felugrani egy homogén seggszurkáló? Mennyi anyajegye van egy légporkicibálónak? Hány napelemes görkorcsolya szárítót gyűjt össze tíz perc alatt Józsi bácsi kecskéje? Aki a tippjével a legközelebb volt a megfejtéshez, az nyert. Fasza, mi?

A műsor amúgy tele volt állatokkal (mindenféle értelemben), és ennek a felvételére kellett mennem fényképezni ’94 márciusában. (Ha jobban belegondolok, 22 éve ugyanazt a trágyát nyomják le a torkunkon, megállt az idő és úgy maradt.) Az aktuális feladat az volt, hogy Gerlóczy Magdolna az 1989-es (!!!!) Miss Hungary alig felöltözve beáll egy átlátszó csőbe, ahova aztán alulról nagy nyomással levegőt fújnak be. Eddig megvan? Na, ezután betolnak a csőbe egy köteg bankjegyet, amit a levegő Gerlóczy Magdolna ruckójával együtt összevissza fog fújkálni a csőben, miközben az egykori szépségkirálynő annyi papírpénzt szed össze, amennyit csak bír. A játékosoknak azt kellett megtippelni, hogy mennyi lesz a végösszeg, ami a csaj kezében, haján, ruháin marad a dal végére, amit a Republic fog tolni mintegy két percen át.

Na, most hogy miért a Republic és miért a ’89-es szépségkirálynő, arról lövésem nincs, de én elég rendesen megszívtam, az biztos. Zanzásítva: idióta gyártásvezető, idegbeteg rendező, nemértemmivan operatőrök, hülye játékosok. Történt ugyanis, hogy egyáltalán nem gondoltak arra, hogy itt valaki fotózni fog (ők hívtak oda – logikus, nem?) és a stúdióban egyetlen olyan pont sem volt, ahol valamelyik kamera ne látott volna. (ez ma már nem érdekel senkit, akkor sem kellett volna) Így aztán egy Monty Python jelenetbe csöppentem.

Kamera1: Ide tuti, hogy nem fogsz állni, mert benne vagy a képben, menj át a túloldalra!
Kamera2: Ide ne állj, bazmeg, mert tökön szúrom magam!
Rendező: Gyerekek, leállunk! Mi a faszt keres az a fotós a stúdióban?
Gyártásvezető: A Kurírtól van, mi hívtuk!
Rendező: Ja, bocs, az más, akkor álljon valahova, ahol nem zavar!
Gyártás: Menj a hármas kamera mellé, és húzd meg magad!
Operatőr: Ez nem lesz jó! Mindjárt hazamegyek, bazmeg! Pont benne van a képben.
Rendező: Én megyek haza! Te meg ne pofázz, Jenő! Álljon a játékosok mögé!
Kamera1: Az nem jó Lacikám, akkor olyan, mintha öten lennének.
Játékos1: Mi lenne, ha te is beállnál közénk?
Játékos2: Julika, azt nem lehet, akkor öten leszünk és csökkennek az esélyeink!
Gyártás: Ki a fasz találta ki ezt az egészet?

Na, ez a kérdés bennem is felmerült. Közben a zenekar és a szépségkirálynő érdeklődve figyelte a csaknem félórás „hova álljon a fotós?” című performance-t, amikor is Cipőnek mentő ötlete támadt: Mi lenne, ha ti befújnátok a levegőt, mi játszanánk egy percet, ő megcsinálná a képeket, aztán hazamenne, mi meg utána felvennénk a műsort?

Rendező: Nem jó, akkor kétszer kell kiszórni a pénzt!

Itt lett tele az összes faszom az egésszel és felkiabáltam a gyártásnak, hogy tudjátok mit? Akkor kössünk kompromisszumot! A képen nem lesz pénz, a műsorban meg nem leszek benne én. Majd összeült a kupaktanács, és nagyjából húsz perc intenzív tanakodás után kitalálták, hogy ez így jó lesz. Így aztán kb egy perc alatt lefényképeztem az egész szart és meglehetősen nagy lelkesedéssel hagytam el a forgatás helyszínét.

(morpho)