Tegnap olvasom, hogy az olasz Brioni férfi divatház a Metallica zenekarral próbálja csúcsra járatni legújabb, öltöny, szmoking és napszemüveg kollekcióját. A képeket Zackery Michael fotográfus gyártotta a Queen legendás Bohemian Rhapsody-ja alapján, mikor a négy arc öltönyben csapatja a vokált. Egyébként jónak tűnik a döntés, mert meglepő módon kifejezetten jól áll a Brioni cumó a Metallicás formáknak. Az egészet csak azért toltam ide, mert eszembe jutott róla ez a kép és három sztori is, ami határozottan igazolja, hogy Metallica koncertet fotózni nem tartozik a világ legunalmasabb dolgai közé.

Lars Ulrich és James Hetfield (Bécs, Stadthalle, 1996. szept. 6.)
photo by morpho

1996-ban a Metallica Bécsben kezdte meg a Load című album promóciós turnéját. Mivel ez volt a „Poor Touring Me” első európai állomása, senki sem tudta, hogy pontosan mire is lehet számítani a zenekartól, úgyhogy magam is kíváncsian vártam a megfejtést a Stadthalléban. Korábban nem láttam még olyat zárt térben rendezett bulin, hogy a színpadot a terem közepére tolták és teljesen körbe lehetett járni. (Azóta sem sokan alkalmazták ezt a megoldást.) Ráadásul a színpad nemcsak hogy középen volt, hanem folyamatosan mozgott is, így előfordult olyan szitu, hogy a zenészek 60-80 méterre játszottak egymástól. Zenekari árok gyakorlatilag nem létezett, egy kijelölt szektorból lehetett fotózni a bulit, de mivel tök sötét volt, nem lehetett tudni, hogy az adott pillanatban Kirk Hammett vagy James Hatfield bukkan-e fel az ember orra előtt, sőt, mivel a dobszerkó is mozgott, Lars Ulrich is erősen ad hoc jelleggel jelent meg néha. Az egész egyszerűen lenyűgöző volt, mert a látványt maguk a folyamatosan mozgásban lévő zenészek adták és nem a fények orgiája, ami a kilencvenes években már az unalomig csúcsra volt járatva szinte minden koncerten.

Remekül szólt a Wasting My Hate, amit akkor ott játszott a zenekar először élőben és a Nothing Else Matters finomságai is kijöttek, szóval, a hangosítás rendben volt, aztán belekezdett a zenekar az egyik kedvencembe, a Wherever I May Roam-ba… aztán a dal kellős közepén elment az áram. Se kép, se hang, tök sötét. Hát, ami azt illeti, ilyet se láttam még soha. Ilyenkor mi van? Ráadásul hogy történhet ez meg? Hogyan lehetséges az, hogy egy ilyen szintű zenekar ilyen technikai háttérrel nem biztosítja magát szénné, hogy ilyen ne történhessen meg? Technikusok rohangásztak a színpadon, legalább is erre lehetett következtetni a hangokból. Érdekes amúgy, hogy a közönség is annyira leblokkolt a hirtelen csendben, hogy percekig semmi fütty vagy morgolódás nem jött át. Aztán biztonsági fények kezdtek világítani a Stadthalléban, és a színpadon is felderengett valami, de a lényeg az, hogy a hangot nagyrészt igen, de a fényeket nem tudták többé visszacsinálni. Gyakorlatilag a biztonsági világítások és belógatott százas izzók fényében fejezte be a zenekar, és így ment le a Master of Puppets meg az Enter Sandman, ami a setlist.fm felsorolásában is azzal a megjegyzéssel szerepel, hogy With stage “accident” (színpadi balesettel). Meg persze a turné összes következő állomásán… Az egész egy átverés volt. Nem ment el az áram, nem volt semmi gigszer, csak szanaszét szívatták a közönséget, és mivel ez volt az első állomás, nem tudhattuk előre, hogy a turné többi helyszínén is „véletlenül” áramszünet lesz. Mindenki beszopta, én is. Hazafelé is arról beszélgettünk, hogy mekkora malőr volt…

A Metallicával való első találkozásom még 1994-re az Egyesült Államokba datálható. Konkrétan a Woodstocki fesztivál 25. évfordulójára rendezett emlékfesztivál egyik résztvevője volt a zenekar, és gondoltam, ha már arra járok, csinálhatnék róluk pár képet. Hát, ez nem jött össze, mert elkúrtam, ráadásul nem kicsit, hanem nagyon, de valahogy mégsem rossz az emlék. A történet lényegtelen, de a végeredmény az volt, hogy a regisztráció után rossz irányba fordultam és a zenekari árok helyett véletlenül bekeveredtem a színpad alá, amin a zenekar játszott. Tényszerűen Hetfield és Hammett a fejem felett zúzott, és hát, annyira újszerű volt a dolog, hogy nem nagyon zavart, hogy mire kikeveredtem onnan, (konkrétan kiszúrt egy kíber, és kidobtak) szóval, addigra lement a fotózható három nóta…

Ja, és a harmadik kedvenc a hazai vizek, vagy inkább zátonyok közt talált meg. 1999. június 3., MTK stadion. Mikor a zenekar elkezdett játszani, a közönséget elválasztó kordon szinte abban a pillanatban megadta magát. Itt nem volt semmi trükk, semmi tervezett baki. Ez a régi jól bevált kis magyar elkúrás koordinátarendszerébe lett felrajzolva. Egyszerűen rosszul rakták össze az acélkordont, amit a nézők szép csendben bedöntöttek a színpad felé. A leverem a vesédet szekurity szórakoztató alkalmazottjai pedig teljes létszámban, testi erejükkel nekifeszülve próbálták ezt megakadályozni. Fotózni nyilván nem hagytak, de ezt jófejségnek veszem, mert a kordon a fejünkre dőlt volna. A zenekar persze egyáltalán nem foglalkozott a dologgal és önfeledten tolta a Master of Puppets zúzdáját. Én meg vettem pár doboz sört, felültem a lelátóra és végighallgattam a koncertet. Biztos, hogy jobban élveztem, mint a kigyúrt gyerekek, akik a kordont tartották…

(morpho)