„Ne haragudjon alezredes úr! Tulajdonképpen mit őrzött ez a katona a hármas számú bázison?”- kérdezte ártatlan tekintettel Béla, miközben az objektíven keresztül egészen közelről néztem, ahogy az ales arca elszürkül, tekintete zavarossá válik és egy izzadságcsepp gurul végig megfáradt orcáján… Gyorsan le is lőttem a poénját az egyik legszórakoztatóbb riportnak, aminek részese voltam, és ez még akkor is igaz, ha az alaphelyzet egy ember ostoba halála volt, amit a hadsereg megpróbált elbagatellizálni és eldugni a nyilvánosság elől, aztán a Kurír színeiben megjelentünk a laktanyában és picit megkavartuk a hivatalos forgatókönyvet.

photo by morpho

1996, Ercsi laktanya. Az előzetes információk szerint egy kiskatona meghalt, mert „véletlenül” elsült egy pisztoly. Most nem indítanék rá egy valószínűség számítási modellt, de ezek a „véletlenül” elsülő pisztolyok meglehetősen esélytelennek tűnnek egy laktanyában. Még akkor is, ha ott a fegyver végülis munkaeszköz és néha valóban történnek munkahelyi balesetek. Azért a pisztolyokat általában valós személyek szokták elsütni és a legkevésbé sem véletlenül. Most is ez történt, de haladjunk sorban.

Kineveztek a laktanyában egy alezredest, hogy ha már úgyis kitudódott, ugyan tájékoztassa a sajtót legyen szíves, hogy mi is történt tulajdonképpen, azon túl, hogy egy katona meghalt. Csórikám ales finoman szólva nem volt igazán rutinos nyilatkozó, mondhatni katona volt inkább, mint szóvivő, de ha már valami idióta őt tartotta legalkalmasabbnak a feladatra, igyekezett teljesíteni a parancsot. Ez nagyjából annyit jelentett, hogy egyenként fogadta a tévéstábokat és egyéb média szerencselovagokat, és mindenkinek elmondta ugyanazt a tíz mondatot, ami rendkívül hivatalos volt, de nem derült ki belőle semmi. „A katona szolgálati feladat teljesítése közben…”- Ne haragudjon alezredes úr, de pontosan milyen feladatot teljesített a katona? – kérdezte Béla és kutakodva tekintett a nem túl magabiztos alesre. „Hát, mint mondtam szolgálatit.” Aha, értem. Beszélhetnénk egy kicsit később, a jegyzeteimet kint hagytam a kocsiban… szólt közbe hirtelen Béla és azzal a lendülettel kiment a szobából. Béláról annyit kell tudni, hogy egyrészt remekül ismerte a hadsereget, másrészt tisztában volt azzal, hogy a hivatalos úton semmit nem fogunk megtudni a történetről.

–         Mi ez a hülyeség? Neked nincsenek is jegyzeteid!
–         De vannak, csak fejben tartom. Na, nézzünk szét a laktanyában.

Itt van mindennek az origója. Ha már egyszer hivatalosan tartózkodik valaki a laktanya területén, nagyjából oda megy, ahová akar.

–         Hadnagy úr! Ne haragudjon, hogy itt az udvaron megszólítom, de nem tudja véletlenül, hogy merre található a „baleset” helyszíne?
–         Teljes hírzárlat van, nem mondhatok semmit.
–         Igen, ezt tudjuk, de az alezredes úr azt mondta, hogy öntől tudunk segítséget kérni, mert ön meg tudja mutatni, hogy hol volt a lövöldözés.
–         Tényleg ezt mondta? Hát nem is tudom, én csak ma reggel jöttem ide, de várjon! Hééé! Zsoca! Hol volt a hajnali lövés?
–         Hát a hármas bázison nem?
–         Hármas bázis, ugye? Ezt mondta az alezredes úr is. Meg hogy ön meg tudja mutatni, hogy merre van!
–         Hát az nem itt van! Ki kell menni a laktanyából, tovább a főúton, aztán… Hé Zsoca! El tudod vinni az urakat a hármas bázisra?

Naná, hogy el tudott. Nagyon egyszerű volt a trükk. Mindenki látta, hogy már bent voltunk az alezredesnél, és ebből azt rakták össze, hogy nyilván engedélyt kaptunk a helyszín bejárására. Mindezt bármiféle hivatalos parancs és utasítás nélkül. Faszányos, mi? Közben az ales az egészről mit sem tudva, szorgalmasan és izzadva adta az interjúkat, hogy „A katona szolgálati feladat teljesítése közben…”, mi meg már a hármas bázis bejáratánál voltunk. Az ajtó előtt dupla őrség, odabent helyszíneltek. Rövid kérdezősködés után a következőket tudtuk meg: A katona őrségben volt és egy őrvezető lőtte agyon, teljesen szándékosan. Az indítékról annyi derült ki, hogy valami korábbi, személyes konfliktus állhatott a háttérben. Ja, és egy lőszerraktárra vigyázott a szerencsétlen, aztán lelőtték. Meg is voltunk. Csináltam pár képet az őrtoronyról, meg a bázisról, aztán visszavitettük magunkat a laktanyába.

–         Na, húzunk vissza Budapestre? – kérdeztem vigyorogva, de Béla nyugalomra intett.
–         Dehogyis. Most szépen visszamegyünk az alezredes úrhoz és meghallgatjuk a hivatalos verziót…

A többit már össze lehet rakni. Alezredes úr felrakta a lemezt, Béla pedig nekiszegezte a poszt első mondatában található kérdést. Az ales teljesen leblokkolt! Egyáltalán nem számított rá, hogy az újságírók más forrásokat is felkutatnak rajta kívül. Gyakorlatilag nem is tudta folytatni a „beszélgetést” és kapitulált. Azonnali hírzárlatot rendeltek el, a sajtót onnantól kezdve a laktanyába sem engedték be, és talán azóta sem értik, hogy olyan hülyék voltak, hogy ők maguk vittek minket a helyszínre és mesélték el a sztori „szigorúan titkos” részleteit. A kép nem lett túl izgalmas, pedig megpróbáltam a lehetőségeket kimaxolni. Viszont mivel csak nekem volt képem a helyszínről, a képet a Kuríron kívül két hetilap is megvette, az egyik ráadásul címlapon hozta a sztorit.

(morpho)