A budapesti Arena Plaza helyén régen lóversenypálya volt. Ezer éve nem jártam arra, és csak azért írom ide, mert néha nekem is nehéz elhinni, hogy az éttermek és üzletek helyén egykor trágyaszagú istállók roskadoztak, és kisfröccsös pohárhoz nőtt bácsikák verték el jó előre hitelből a nyugdíjukat az Ajándék-Bitang-Hópihe hármas befutóra, ami persze soha nem jött össze… Nekik! Nekem ugyanis igen, ami a legnagyobb pénzösszeget jelentette, amit valaha szerencsejátékon nyertem.

photo by morpho

Mondjuk, nem vagyok egy nagy szerencsejátékos. A szerencsejáték a vesztesek sportja, és én inkább vodkára költöttem a pénzem, annak ugyanis mindig volt valami foganatja, szemben az ügetővel, aminek meg leginkább nem. De a dolog érdekelt, így aztán néhány hónapig kijártam fotózni a lovira, és amíg a fotóesszét összeraktam, néha játszottam is. Jellemzően nem a pénzéhség mozgatta a cselekedeteimet, hanem hogy minél jobban beépüljek a zugbukmékerek „varázslatos” világába, ahol korántsem célszerű összekeverni a konzultációt az inzultációval.

Lebutítva, a dolog lényege az volt, hogy míg a hivatalos odds egy lóra mondjuk öt az egyhez volt, addig egy zugbukinál némileg több pénzért, akár hét az egyhez is lehetett fogadni. Hivatalos papírt persze nem adott róla, de mindig kifizette a nyereményt, már ha volt olyan. Gyakorlatilag néhány Jenő bácsi feketén futtatott egy saját fogadóirodát, amihez az alapanyagot az ügető hivatalos programja adta.

Kollégával voltam persze. Újságíró kollégával, aki jól ismerte az ügető világát és bejárása volt minden istállóba, ismert minden lovászt, és a lovakat is vállon veregette volna, ha hagyják. Kollégákról vagy jót vagy semmit, úgyhogy szívem szerint nem is írnék róla semmit, de akkor nem lenne sztori, úgyhogy sajnos muszáj… Szóval, kolléga leginkább játszani járt ki, amit néhány kisfröccsel kísért le, mert ott az volt a szokás. A futamok előtt órákig ment a felkészülés és tippgyűjtögetés, aminek hatékonysága nagyjából a nulla felé konvergált. Egészen pontosan fogalmazva, az alatt a két hónap alatt, amíg én a lovira jártam fotózni, kolléga egyetlen egyszer sem nyert, viszont gigantikus pénzeket hagyott Jenő bácsinál, akit ez szemmel láthatóan egyáltalán nem zavart. Kolléga viszont néha nekem tette fel a hülye kérdéseit, amiket rendkívül komoly ábrázattal válaszoltam meg, miközben igazándiból baromira nem érdekelt az egész.

Tudtátok például, hogy a lóversenynek saját filozófiája van? Azért lássuk be, nem könnyű jól reagálni egy olyan kérdésre, hogy: „A hármasban Indigó tuti nyer, és akkor biztosan Olimpia lesz a harmadik, de a második már necces nem? Ott ugyanis nem tudok választani Princess és Üstökös között!” Próbáltam felhívni a figyelmet, hogy így már összesen négy lovat próbál szétdobni a hármas befutóra, de le lettem ugatva, mondván ez a lovis filozófia. Na, ja! Filozófiával szerintem még senki nem nyert pénzt, de megpróbáltam viszonylag értelmes képet vágva bólogatni, hogy hát, nagy dilemma, de Üstökös azért mégiscsak…

Aztán végignéztük a harmadik futamot és a Zanzibár-Vadrózsa-Olimpia befutót. Na, itt jött egy heveny kurvanyázás, a „pedigénmegmondtam”, aztán a „nemtudszkölcsönadnipárezret” és végül egy kisfröccs. Közben persze csináltam a fotókat, amikből elég szomorú kép rajzolódott ki a Kerepesi úti Ügető napi rutinjáról. Ez persze nem akadályozott meg abban, hogy nyerjek egy csomó pénzt, pedig igazándiból nem is akartam, csak rádumáltak. Mármint arra, hogy nevezzek be egy hármas befutóra, mert Fecskefészek ma tuti nyerni fog, hiszen az istállóban is megmondták… Na, ilyenkor szoktam volt elmenekülni, de akkor már az ötödik vodka után valahogy jó ötletnek tűnt fogadni, ráadásul ki akartam próbálni egy kombinációt, amit egy filmben láttam.

Egy régi lengyel filmben volt egy forma, aki proletár szülői háttérrel egy véletlen folytán belekeveredik a lengyel arisztokrácia köreibe és gigantikus mázlihalmazon keresztül végül minden összejön neki. Például egy lóversenyen, ahol magabiztosan bemondja hármas befutóra, hogy három-hét-egy, miközben lövése nincs a lovakról. A mezőny három leggyengébb lovát mondja, ezért mindenki hülyének nézi, és persze nyer. Na, az ötödik vodka után az ember már bátran bemondja a három-hét-egyet és naná hogy nyer! : )Pedig az össztűz, amit a kollégától kaptam erre a tippre, az nem volt egyszerű! A legbarátságosabb megjegyzés az volt, hogy neki rohadtul kellemetlen, hogy ilyen hülyékkel kell egy újságnál dolgoznia, akiknek fogalmuk nincs a lovakról. Aztán a futam után már ő volt, aki „előre megjósolta”, hogy Ajándék nyer és Hópihe lesz a harmadik, csak Bitang lepte meg bitangul, mert neki esélye nem volt a dobogóra. (Nem ismerős?) Aztán jött Jenő bácsi vigyorogva, hogy „nyertek”! „ A kiskolléga nyert!” – mondta nagykolléga és gyorsan megkérdezte, hogy szükségem van-e mind a harmincnyolcezer forintra, mert kicsit le van égve, de a további hat futamra tuti tippjei vannak…

Hát, izé, mit lehet erre mondani? Annyit még mindenesetre elárulok, hogy a lóversenyes riport végül sosem jelent meg a Kurírban. Valószínűleg azért nem, mert csak a fényképek készültek el…

(morpho)