photo by morpho

Nagyon nem tudom a választ arra, hogy miért történnek meg a tragédiák? Miért pont vele történik meg, mással meg nem? Persze ez nem csak a tragédiákra igaz, hanem a lottónyertesekre is. Ott sem értjük a dolgot. Asszem, ezt szokták sorsnak, meg véletlennek, esetleg isteni gondviselésnek nevezni. A sötétség és a fény viszonya sosem egyértelmű. Sőt inkább zavaros és meglepetésszerű. Pedig fény nélkül nincs árnyék, azt nem lehet önmagában vizsgálni. Vagy mégis? Én ehhez kevés vagyok. A veronai busztragédia kapcsán jutott eszembe ez a kép, ami a János kórházban készült ’94-ben. A megégett gyerekeket ápoló osztályon üzemeltek be valami új gépet, vagy ilyesmi, amúgy tök lényegtelen. Láttam már sok mindent. Baleseteket, gyilkosságokat, hullákat, emberi tragédiákat. A fotós nem maradhat ki ebből, muszáj menni és csinálni, és valóban az élet része ez is, tudom jól. De ez a kép sokkal közelebb visz a fény és az árnyék megértéséhez. A fiú súlyosan megégett, testfelületének több, mint 80 százaléka roncsolódott, teljesen be volt kötözve, csak a légzése hallatszott, ahogy mozdulatlanul feküdt az ágyon. A mellette ülő édesanya mosolyogva, őszinte szemekkel nézett a fiára. Nem, nem a borzalmat látta, nem a tragédiát, nem a megnyomorított életet, hanem a fényt. Ott, akkor 22 évesen értettem meg, hogy mit jelent a szülői felelősség, a minden sötétségen átívelő anyai szeretet. Ami képes túlhaladni minden fájdalmon és megkeresni a pokolból kivezető utat. Ezt éreztem ebben az anyai mosolyban, amit bármennyire is szerettem volna lefényképezni, teljesen nyilvánvaló volt, hogy ez lehetetlen, kár is erőzni vele. Azóta 23 év telt el, nem tudom, mi lett a fiú és az anya sorsa, az én anyám mosolya sincs már velem, de egy anyai mosoly örökre bevésődik, meghatároz, átértékel, utat mutat. Nem szabad feladni soha, mindig meg kell próbálni valódi embernek maradni, akkor is, amikor ez lehetetlennek tűnik. Ilyenkor szoktam erőt meríteni a megégett gyerekére mosolygó anyukáról, aki megmutatta nekem, hogy az árnyék nem fog uralkodni soha. Ugyan nem lehet mindig legyőzni, de együtt lehet élni vele, és azért közben marad a fény is…

(morpho)