Ami ma a kezembe akadt, az nem más, mint a T. Szabó Ervin jelenség! A jelenség esetünkben nem a legjobb kifejezés, és ez még akkor is igaz, ha valaki nem tudná, hogy kiről is van szó! Sajnos, aki nem tudja, azt nem sok jóval kecsegtethetem, ugyanis T. Szabó Ervin az elmesélhetetlen emberek csoportjába tartozik, és mivel már lassan 20 éve!!!, hogy nincs köztünk, így a személyes találkozás opciót vagy kimaxoltuk már, vagy sosem fogjuk realizálni. Ez van. Ezért aztán meg sem próbálok kísérletet tenni arra, hogy néhány információmorzsát felvillantsak a Tőke Szabó Ervin jelenségből. Úgy sem sikerülne. Rejtő regényből sem sikerült még senkinek használható filmet csinálnia!

photo by morpho

Elmesélek viszont egy sztorit, a magyar parlament alatti csatornarendszerről, illetve rendszerből.

A történet onnan indul, hogy a Parlamentben is van vécé, (sőt, zuhanyzó is) a szennyvizet meg elvezetik valahova. Igen egyszerű lenne a Dunába engedni, végülis közel van, de ez azért a jelenleginél is jobban leegyszerűsítené kishazánk mentális állapotát. Ervinnel az országházból kifelé ezen polemizálgattunk, amikor is kitalálta, hogy utánajár a dolognak, és hirtelen mozdulattal felhívta a Csatornázási Műveket. De tényleg, onnan a Kossuth térről! (Az, hogy a számuk miért volt meg neki, örök rejtély marad.) Két nap múlva egy egész csapat csatornás emberrel randiztam a Parlamentnél egy csatornafedő mellett. Ez így elsőre elég valószerűtlenül hangzik, mert a téren rengeteg csatornafedél van, de a társaság úgy nézett ki, mint ha az X-akták egy epizódját forgatták volna egy csomó fehér overálba öltözött UFÓ-lesővel és a cigarettás emberrel, akit személyesen T. Szabó Ervin alakított.

Mint kiderült, a Kossuth tér alatt nem csak simán „csatorna” van, hanem egy fővezeték megy végig, ami összegyűjti és elvezeti a pesti oldal szennyvizét, így aztán kíváncsian vártam a fejleményeket. Mondjuk, a teljesen enerváltan mozgó csatornás brigád nem nagyon fokozta a lelkesedést, de Ervin gyorsan helyrerakta a dolgokat! – Na, megnézzük, mit szart ma a Torgyán! – zárta rövidre konyuló lelkesedésemet. Aztán lemásztunk a szűk nyíláson, és még jobban elment a kedvem mindentől! Két dologban volt más ez a szép új világ, mint a felszíni fényben járók birodalma. Sötét volt és büdös. Nagyon. Aztán hirtelen derékig merültünk a szarba. Később gyújtottak mobil lámpákat, melyek fénye megerősítette ezt a szomorú tényt.

photo by morpho

Az teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy normális fényképeket itt, ebben a „fényben” nem fogok csinálni. Van vaku persze, de a csatorna fala elnyelte, a szennyvíz pedig szanaszét verte a fényt, mindezt az analóg világban, amikor is lövésem nincs, mi van a filmen. (Bár amilyen sötét volt, simán elő lehetett volna hívni a filmet is!) – A Torgyánét megismerem, annak más az illata! – így Ervin, aki megpróbált némi fényt hozni az éjszakába! – Én egyébként nagyon szeretem a sóletet, és nem csak enni, hanem főzni is. – folytatta. Közben önkéntelenül öklendezni kezdtem, és alig tudtam visszanyelni a feltörekvő gyomorsavat…

Aztán valamit javult a helyzet, mert elindultunk a Dunával párhuzamosan, a járat pedig kiszélesedett, és a szar már „csak” kb. térdig ért. Halleluja! – Nem mindegy ám, hogy milyen babot használsz. A kóser zsidó konyha a nagy szemű tarkára esküszik, és képzeld, nem áztatják be! Egyébként a gersli sem mindenhol kötelező – folytatta, miközben hatalmas bűzfelhők keresztezték az utat. – Igen, valami ilyesmi illata van, ha jól főzöd meg a tojást. Egyébként a hús se mindegy. Én a libacombot és a füstültcsül… – hirtelen robajjal Ervin eltűnt a sötétben. Mindenki odarohant a lámpájával, de Ervin sehol! Aztán vagy öt méterről jött a káromkodás, hogy hát valami üregbe lépett, ami kibillentette, seggre ült, és a sodrás magával rántotta immár nyakig szarosan.

– Szóval, a füstölt csülköt nem szabad kihagyni, bár tudom, hogy ez kicsit magyarossá teszi, de… – Na, itt léptem én is félre, és csak úgy tudtam megmenteni a fényképezőgépet, hogy az egyik kezemet letettem a szmötyibe, hátha hamarabb elérem az alját, mint ahogy az arcom beleér. Nem értem el, a szennyvíz befolyt a számba, és azzal a lendülettel belehánytam a büdös trutyis lébe. – Fontos, hogy libazsíron pirítsuk meg a hagymát, és én a tojásokat mindig héjastul szoktam beletenni! – itt nagyjából kapituláltam és vágyakozva forgattam a fejem a tök sötétben, miközben azon elmélkedtem, hogy mégis, mi a faszt keresek én itt, a Kossuth tér alatt, nyakig a szarban, tök sötétben, míg mások a felszínen isszák a hideg sört, egy légkondis bárban.

– Én egyébként velős csontot is szoktam beletenni. A Klauzál téren biztos kiátkoznának, de szerintem sokat dob rajta… – Na, itt az ember feladja! Hirtelen Jules Verne Utazás a Föld középpontja felé című regényében találtam magam, és egészen biztos voltam benne, hogy már sosem látom meg az alagutat a fény végén. Aztán egyszer csak feltűnt egy létra, amin elkezdtem felvonszolni szétgyalázott testemet a keskeny nyílás felé. Már nem is figyeltem szinte semmire, csak valami nagyon messziről érkező hangfoszlány darabkái értek el: – Aztán az egészet be kell rakni a sütőbe. 180 fokon, négy óra alatt …

(morpho)