Innen nézve nem változik a világ. Még az emberek is ugyanazok maradtak. Gépiesen teszik a dolgukat szerte a Földön, és ügyet sem vetnének egymásra, ha nem találkoznának össze néha-néha véletlenül. Az egyedüllét nem egyenlő a magánnyal. Az egyedüllét csak egy szituáció, a magány állapot. Persze mindkettő lehet szomorú. A múló idő az egyetlen, ami akkor is magányossá tesz, ha nem figyelünk rá oda. Akad olyan is, aki odafigyel, és még harcolni is megpróbál ellene, de mindenki elbukik, esélyünk sincs. Nem szeretem a múlandóságot, mert felzabálja az álmainkat.

A fotográfia persze egészen más. Úgy csinál, mintha el tudná lopkodni az elmúlás darabkáit, de erről szó sincs. Ellenkezőleg. Akkor is emlékeztet a régi álmokra, amikor az emberek elméjükben már a jövőt kutatják. Nem az a fontos, hogy mely pontjára születünk a bolygónak, hanem az, hogy mi dolgunk van ott. Mindenki ezen mereng egész életében. Aztán mikor ráébredünk, hogy képtelenek vagyunk válaszolni saját magunknak, akkor kezdjük el siratni a múltat, és maradunk magunkra, nagyon.

morpho