Egészen pontosan a brazíliai magyar nagykövetségről értekezem, ahol két ízben is megfordultam már, és bár sem ágyneműt, sem kávéfőzőgépet nem kaptam, sőt, még pizzát sem rendeltek nekem, de kétszeri ottlétem annak tükrében meglehetősen érdekes, hogy a követségi látogatások egyáltalán nem szerepeltek a bakancslistámon.

© photo by morpho

Na, jó, egyik eset sem úgy történt, hogy meglepetésszerűen Brazília fővárosában ébredtem egy áttivornyázott éjszaka után. A városba tudatosan érkeztem, de a magyar nagykövetségre egyáltalán nem akartam beugrani. Írtam már egy posztot Brazíliavárosról, a futurista építészeti megoldásai és zseniális tervezője, Oscar Niemeyer kapcsán, ahol megírtam, hogy az egész város egy tervezőasztalon készült, és 1960 óta hivatalosan ez Brazília fővárosa.

A tervezőasztal sok esetben meglehetősen hatékonynak bizonyult. A kormányzati negyed például kifejezetten puritán. A parlament, az elnöki palota, a legfelsőbb bíróság és a külügyminisztérium nagyon eredeti, modernista épület, de a többi minisztérium nagyjából a Békásmegyeri lakótelep házaira hajaz. Egyébként bármelyik tízemeletes házakból álló lakótelep szóba jöhet, csak fel kell írni a házak tetejére a minisztériumok neveit, és meg is vagyunk. Lehet, hogy vizuálban jobban érzi magát egy államtitkár, ha műemlék épületből néz ki az ablakon két tárgyalás között, de ennél költséghatékonyabb megoldást, minthogy egy lakótelepre álmodják meg a kormányzati épületeket, én még nem láttam.

Ahol ilyen logikai láncolat mentén szerveződik a közigazgatás, ott nyilván a diplomácia sem lóghat ki a sorból. Hát nem is teszi ezt. Az egyes országok nagykövetségei a külvárosban sorakoznak egymás mellett, kinézetre egy átlagos olimpiai falu felépítésére hajazva. Minden követséget egységes tábla jelöl, az egy-két szintes épületek pedig egymás mellett álldogálnak, pavilon szerűen, Hungexpo jelleggel. A házak simán, bárki által megközelíthetőek, a bejáratok előtt ligetes, parkszerű terület figyel, amit manapság már leköveztek, de a kilencvenes években, amikor arra jártam, még tele volt pakolva hatalmas termeszvárakkal. Ha az ember éjszaka, egy caipirinha partiról hazatérőben jár arra, akkor simán betévedhet a mellette lévő mexikói követségre is, még a trikolór színei is stimmelnek.

Szóval, az egész terület egy hatalmas követségi negyed, lakóparkokkal és egy kétirányú sugárúttal. Na, most mégis mit keresne itt magától egy egyszeri fotográfus vagy bárki más, aki nem dolgozni vagy ügyintézni jár ide? Ezt a fotót is csak azért csináltam, mert ilyen követségi negyedet máshol még nem láttam. És nem is használtam még a filmre készült képet soha semmire, most szkenneltem be a negatívot. Amikor először jártam Brazíliavárosban, akkor egy barátom, aki ott dolgozott a követségen, a reptérre menet beugrott velem az útleveléért, mert együtt mentünk tovább Rióba. Akkor voltam első alkalommal a brazíliavárosi magyar követségen. Meghökkentően semmilyen volt az épület belülről is. Pont olyan, mint kívülről.

Aztán három évvel később megint jártam bent, mert egy másik barátom születésnapi ajándékot vitt az aktuális nagykövetnek. Akkor be sem mentem az épületbe, csak a parkolóban szálltam ki, és azon gondolkoztam, hogy milyen rohadt unalmas lehet itt nagykövetnek lenni. Brazíliáról mindenkinek az Amazonas, az esőerdő, a Megváltó Krisztus szobra és a Copacabana ugrik be, ehhez képest a diplomaták meg itt dekkolnak a követség fogságában, egy hulla unalmas, külvárosi, kétszintes házban, nagyjából a világ végén. Nem csodálom, hogy néha megpróbálják feldobni ezzel-azzal. Jól jön, például, egy kávéfőzőgép vagy, mondjuk, egy négysajtos pizza.

(morpho)