Sosem tudtam megmagyarázni, de gyerekkorom óta vonzódtam a viharokhoz. Miközben a barátaim elmenekültek a villámok, a hatalmas szél és a zuhogó jégeső elől, addig én kimentem a viharzóna közepébe, és kíváncsian vártam a fejleményeket. Aztán később fényképezőgéppel tettem ugyanezt. Pedig nem veszélytelen a dolog. Vannak őrült kollégák, akik simán besétálnak kamerájukkal az amerikai tornádók szupercellájába, és előfordul, hogy sose jönnek ki onnan. A sztorinak amúgy megvannak az irodalmi és filmes vetületei, hogy ne kelljen nagyon messzire mennem, Dorothy-t egy forgószél repíti Óz birodalmába. Egyébként az lehet a sztori kulcsa, hogy én látok a viharokban valami különös, varázslatos szépséget, ami túlmutat a mennydörgés okozta természetes veszélyérzeten.

© photo by morpho

Most, hogy a klímakrízis miatt minden hamarabb kezdődik, a viharos idők is már májusban megérkeztek Európába, és mindenki készüljön fel a felhőszakadások okozta városi villámárvizek, az erdei sárlavinák és a tajtékzó tavak időszakára! Minden nyáron belefulladnak emberek a Balatonba, és ezek jelentős része megelőzhető lenne, ha a turisták ismernék és komolyan vennék a tó jelzéseit.

Gyerekkorom óta nagy Balaton rajongó vagyok, és tapasztalataim szerint a tragédiák mindig azért következnek be, mert az emberek csak akkor kezdenek el menekülni, amikor már nem nagyon van hova. Az évtizedek során rengeteg embert mentettem ki a vízből. Volt köztük bajba jutott szörfös, úszni nem tudó német turista, sőt egyszer egy vízirendőr is, akinek behalt a motorcsónakja a tó közepén, és vitorlással vontattam ki a fonyódi kikötőbe.

Sajnos nem mindig végződött happy enddel a sztori. A nyolcvanas években egy brit szörfös azzal dicsekedett, hogy ő már megjárta a világ legnagyobb hullámait a leghíresebb szörfparadicsomokban, és hát, Ausztráliához vagy Hawaiihoz képest a Balaton nevetségesen egyszerű terep, ahol ő sosem tudna bajba kerülni. Mikor aztán két nap múlva a közeli strandon kihúzták a hulláját, egy rendőr elmagyarázta, hogy a hirtelen feltámadó déli széllökés akkora erővel érkezett, hogy szerencsétlen flótás egyensúlyát vesztve elvágódott a szörfdeszkán, és nyakát szegve azonnal szörnyethalt. Sok hasonló tragédia történt később is, amiktől persze egyre jobban megedződtem és megtanultam tisztelni a balatoni viharokat. A balatoni viharokat ugyanis kétségkívül komolyan kell venni, de félni nem szabad tőlük, bepánikolni meg pláne nem. Ez vezet a rossz döntésekhez.

Egyetlen esetet tudok felidézni, amikor nem vettem komolyan a tó jelzéseit, és életem során ekkor egyszer megtapasztaltam, hogy milyen a halálfélelem. A táj vizuálban pont olyan volt, mint ezen a képen, amit ugyan nem akkor csináltam, de a minap véletlenül rábukkantam és felidézte bennem annak a borzalmas szeptemberi napnak azt a rettenetes délutánját. Eredetileg horgászni indultam, és nagyjából másfél kilométerre a parttól horgonyoztam le. Ha valaki véletlenül nem mozog otthonosan a halfogás magyar tengerén, jó, ha tudja, hogy a halak táplálkozása és a vihar előtti légnyomási viszonyok között komoly összefüggés van. A nagy viharok előtt jelentősen megugrik a halak étvágya, ami értelemszerűen erőteljes hatással van a fogási eredményekre.

A kapások megugró száma és a táj lenyűgöző látványa teljesen kikapcsolta bennem a veszélyérzetet jelző riasztórendszert és csak akkor vettem észre, hogy nagy gáz van, amikor egy hatalmas villám csapott be tőlem alig száz méterre a tó felszínébe. A hőleadás akkora volt, hogy a víz egy pillanatra felforrt a csónak mellett. Na, itt elvágtam a horgonyköteleket és őrült tempóval evezni kezdtem az addigra már hatalmas hullámokat hányó vízen a part felé. Ez volt életem leghosszabb háromnegyed órája. Evezés közben a csónak körül sorban csapkodtak a vízbe a villámok, volt, hogy egyszerre három is. A fülemen kicsöpögött az adrenalin, miközben próbáltam a csónakot szélirányban tartani, hogy ne essek bele a vízbe. Teljes bizonyossággal meg voltam győződve róla, hogy nem jutok ki a partra, mert esélyem nincs ezt a helyzetet túlélni, és megtapasztaltam azt is, hogy az életösztön milyen erőssé tud tenni valakit, ha igazán nagy bajba kerül.

A vicces az volt, hogy mire nagy nehezen kiértem a partra, el is állt a vihar, a villámok eltűntek, és a szél is alábbhagyott. A sztorit aztán a parton fekve fejeztem be egy üveg pálinka társaságában. Akkortájt kezdtem el fényképezni a viharokat, és akkor tanultam meg igazán, hogy sokkal hasznosabb figyelni a tó jelzéseit, mint átélni a halálfélelmet, bár ha jobban belegondolok, ez a tapasztalat azért sokat segített a későbbi években túlélni és átvészelni elég sok mindent.

(morpho)