1998. március 19-én, reggel nyolckor csörgött a telefonom. Mivel olyan hajnali öt óra magasságában keveredtem be az ágyba, és másnap nem dolgoztam, nem mondhatni, hogy fel voltam dobva a hívástól. Kitapogattam a kezemmel az ágy alatt a telefont és simán kinyomtam, miközben azon gondolkoztam, hogy le kéne halkítani vagy kikapcsolni, de erre az adott pillanatban képtelen voltam.

© photo by morpho

A hívás viszont rögtön megismétlődött, és hiába nyomtam ki újra, aztán újra, a negyedik csörgés után megadtam magam, félálomban rátettem a telefont a fülemre és egy igen, tesséket ásítottam bele, hogy a túloldalon is érezzék, hogy ez a pillanat most nem igazán alkalmas a beszélgetésre. Kitűnő! Dörmögte bele a vonal túloldalán egy jól ismert hang, de eltelt néhány másodperc, amíg rájöttem, hogy Szebeni András fotográfus hívott fel ilyen lelkesen reggel nyolckor, bár fogalmam sem volt, hogy mit is akart tulajdonképpen. Izé, szia András, hogy micsoda? – kérdeztem hulla álmosan. Sztankay! Kitűnő! – ismételte meg újra, de még mindig csak halványan kezdett valami derengeni az egészről.

Sztankay Istvánt valóban fotóztam pár nappal korábban, és le is adtam a képeket a Kurír című napilap szerkesztőjének, de aztán egyáltalán nem követtem tovább a sztori sorsát és fogalmam sem volt róla, hogy mikor és milyen formában fognak ezek megjelenni. Szebeninek volt egy heti rendszerességgel megjelenő rovata a Kurírban Kép és Írás címmel, ahol interjút készítettek egy ismert figurával, aztán egy egész oldalon jelent meg az anyag sok képpel. Mint kiderült, ez pont aznapra esett, amikor a Sztankay interjú is megjelent, szintén egy teljes oldalon, és három képemet is berakták az anyagba, sőt, egyet kiraktak a címlapra is. András reggel elment kávézni és megvette az újságot, aztán annyira lelkes volt, hogy úgy érezte, azonnal biztosítania kell engem a Sztankay képek nagyszerűségéről. Ráadásul egyáltalán nem vette figyelembe aktuális állapotomat és elkezdett kikérdezni a technikai részletekről. A világításról, az optikáról, az expozíciós időről meg a helyszínről.

Belémhasított a felismerés, hogy én itt vert helyzetben vagyok, Szebenit nem akartam lerázni, és amúgy sem sikerült volna, úgyhogy megpróbáltam életet lehelni magamba és felidézni az interjú részleteit. A beszélgetés egyébként a Magyar Rádió büféjében, a Pagodában zajlott. Az 1949-ben épült, csupaüveg falakból álló Pagoda a 20. századi magyar építészet ikonikus alkotása, mind stílusában, mind jelentőségében egy kordokumentum volt. Azért írom ezt múlt időben, mert a napokban elkezdődött a Magyar Rádió egykori épületeinek bontása, és az egész épületkomplexum a Pázmány Péter Katolikus Egyetem  campusfejlesztésének áldozatává válik. De ’98-ban még a helyén volt, és ott, a Pagoda üvegfalai között ültünk le beszélgetni Sztankay Istvánnal. Korábban sosem találkoztam vele személyesen, színházban sem láttam, annál inkább filmeken, sorozatokban és vicces jelenetekben, meg persze hallottam a rádiókabaréban, ezért úgy éreztem, hogy ezer éve ismerjük egymást.

Arra emlékszem, hogy nagyon közvetlen volt, és már az elején leszögezte, hogy ő csak a szép emlékeket őrzi meg hosszútávon, a negatív dolgokat igyekszik minél gyorsabban elengedni. Pontosan tudta, hogy hova kell ülnie ahhoz, hogy az üvegfalon keresztül betóduló fény úgy világítsa meg az arcát, hogy az fotográfiai szempontból abszolút ideális legyen, és pont úgy gesztikulált, mintha én ott sem lennék. Elsőre azt mondanám, hogy vérprofi volt, de másodikra inkább azt, hogy figyelmes. Volt dolgom néhány színésszel, akik azzal a nyilvánvaló szándékkal álltak bele az interjúba, hogy borsot törjenek a fotós orra alá, de Sztankay nem ilyen volt. Nagyon könnyű volt őt fényképezni, és talán ezért nem is tűnt fel igazán, hogy a képek mennyire jól sikerültek. Szebeni Andrásnak viszont annál inkább, és ezért érezte úgy, hogy fel kell engem kelteni reggel nyolckor.

Egyébként másnaposság ide, kialvatlanság oda, végülis jól esett Szebeni dicsérete. Két évvel korábban jelent meg Arctérképek című könyve 66 közéleti szereplőről készült kiváló portréval, és azért valljuk be, hogy nem akárkitől jött ez a pozitív kritika az akkori, 26 éves énemnek. Szebeni Tanár úr már négy éve nincs velünk, még szerencse, hogy a képei itt maradtak. Ami pedig Sztankay Istvánt illeti, ő szinte napra pontosan tíz éve, 2014. szeptember 12-én hagyott itt minket, de gyanítom, hogy ragyogó filmszerepeiből visszaköszönő derűs egyénisége még sok generációt szórakoztatni fog.

(morpho)