„Zenéjét szerezte Ennio Morricone.” Gyermekkori eszmélésem magasságában hallottam először ezt a mondatot. Aztán sokáig azt gondoltam, hogy ez valami kötelező kellék a filmek végén, hogy ezt be kell mondani, így, ebben a formában. Az biztos, hogy valamiért az átlagnál intenzívebben szerettem azokat a filmeket, ahol Morricone volt a zeneszerző, bár sosem jöttem rá ennek okára. A filmeket persze összevissza láttam, nem a készítés sorrendjében, így nehéz megmondani, hogy melyik volt az első, de talán a Nevem: Senki lehetett az, amit még egészen kis gyerekként láttam egy balatoni moziban. A Terence Hill és Henry Fonda fémjelezte történet kifejezetten gyerekfejjel nagyon vicces volt, ami persze nem kuriózum, de a zenéjét még napok múlva is dúdoltam magamban, és később, már felnőttként kifejezetten a zene miatt többször is belenéztem a filmbe.

© photo by morpho

Aztán jöttek Sergio Leone spagetti westernjei, a dollár trilógia, különösen A jó a rossz és a csúf hármaspárbaja a temetőben, meg a Profi Belmondóval, amit egy budapesti hotel halljában láttam, ahol még a nyolcvanas évek elején vetítettek néha filmeket VHS lejátszóval. A Profi dallama is nagyon beakadt, miként a Polip című olasz maffiasorozat zenéje, amit egy idő után már csak a főcímdal miatt néztem.

És persze volt itt egyszer egy vadnyugat, sőt egy Amerika is, és ott figyelt A lator, az egyik legszórakoztatóbb újtestamentumi történet, zseniális zenével. Nem fogom az összes filmet felsorolni, úgyis mindenkinek megvan a kedvence, a Cinema Paradisótól az Aljas nyolcasig, amiért a mester Oscart is kapott.

Ami viszont most előkúszik belőlem, az a személyes történetem Morriconéval, amikor már nem csak a rajongás, de a fényképezőgép is bejátszott. 1995 május nyolcadikán, a második világháború befejezésének ötvenedik évfordulója alkalmából rendeztek Budapesten, az Operaházban egy gálaestet, ahol világpremierként mutatták be Morricone Dal Európáért című kantátáját, amit a zeneszerző személyesen vezényelt. Na, ezen én nem voltam ott. De mivel fénykép van, ezért sztori is van, csak nem az előadásról, hanem a napokkal korábbi próbáról, ahová sikerült bejutnom Göbölyös N. László barátom jóvoltából, aki interjút is csinált a maestróval.

Mindez a Magyar Állami Operaház üzemházában történt, amit azóta felújítottak és már Simándy-épület néven fut. Ez csak azért érdekes, mert akkor még az egész egy hatalmas nagy szutyok volt, és a próbateremből mind vizuálban, mind akusztikában sikítottak a hatvanas évek. Ebben a borzalmasan ingerszegény, poros légkörben vezényelte a próbán az Operaház zenekarát a kor talán legnagyobb kortárs zeneszerzője. Hát, izé, elég ritkán uralkodik el rajtam a nekem kellemetlen érzés, de ez esetben megtalált, és az egész fotózás alatt velem maradt. Emberileg a maestro lenyűgöző volt, mind a vezénylés, mind a beszélgetés közben. Nekem talán már sok is volt az a szintű szerénység, ami áradt belőle. Legalábbis, ha én Morricone lettem volna, nekem biztosan nagyobb arcom lett volna.

A Dal Európáért című szimfonikus mű kommentárjában arról beszélt, hogy ő a vasfüggöny végleges lebontása és a minden szempontból egységes kontinens mellett tette le a voksot. Ezért is építette be a kantáta szövegébe olyan politikusok, például Adenauer és Churchill beszédjeinek részleteit, akik sokat tettek Európa egységéért. Aztán szót ejtett az európai gondolatról, hogy erősíteni kell Európa népeinek összefogását, mert neki egyformán kedves minden nemzet. Hát, mit ne mondjak, ezek a gondolatok így lassan harminc év távlatából is erősen relevánsak.

Azóta sok minden történt, és történik jelenleg is Európában, de hátra még nem dőlhetünk itt a fene nagy egységben, az tuti. A maestro közben sajnos itthagyott ugyan minket, de szerencsére a filmek és a zenék velünk maradtak, és ha nagyon borús a kedvem, megnézem a Nevem: Senki első tíz percét, és jobban leszek. Ennio Morricone november 10-én lenne 96 éves.

(morpho)