photo by morpho

Tisza tó, 1995. Nagyjából arról van szó, hogy ennek a fotónak az elkészítése végtelenül egyszerű…

Végül is csak annyi kell hozzá, hogy amikor az ember a Tiszában úszkál a fényképezőgépével (hiszen nincs olyan idióta, aki manapság napelemes görkorcsolya szárító, hiperhajtómű generátor és fényképezőgép nélkül megy úszni a Tiszába), szóval, amikor ott úszkál, akkor két delfintempó közt hirtelen felfigyel az alkonyuló égbolt előtt éppen halat fogó horgászra, aki mögött véletlenül egy átszaladó vizsla sziluettje rajzolódik ki… Ilyenkor nincs is más feladat (vagy ahogy manapság mondják „föladat”), mint megnyomni a fotómasina exponáló gombját, és már tempózhatunk is tovább. Ez úgy adja magát. Vagy nem?

Na, jó, ha kicsit mélyebben vizsgálom a kérdést, akkor nyilvánvaló, hogy ez így lehetetlen. Az egész történet minden egyes részlete előre ki lett találva és három ember segítsége kellett ahhoz, hogy ez a „spontán” fotó elkészülhessen. Először is kellett egy ember a parton, aki a horgászbotot tartja, ráadásul úgy mozgatja a halat, ahogy én instruálom a vízből. További problémát okozott, hogy a négy méter mély vízben kevésbé ér le az ember lába, és hát folyamatosan tempózva egy milliós értékű kamerával…nem kifejezett szerencsés próbálkozni. De nem adtuk fel, így aztán kerítettünk egy olyan mentőmellényt, ami fenn tartott annyira a felszínen, hogy a kamera a szárazon tudjon maradni és ne kelljen tempózni. „Véletlenül” ezt a partról meg is örökítették. (röhögni tilos!:)

fotó: Váraljai Szandra

Ez után már „csak” a vizslát kellett odaszervezni, ami nyilván nem gond, hiszen egy értelmes kutyát csak meg kell kérni és… Na, jó, szóval két cimbi segített, akik különböző ínyenc falatok feldobálásával ide-oda futtatták a kutyát a háttérben, hogy az teljesen „esetlegesen” a kép közepén szaladjon végig. Az egészre ráadásul kb. 10 percünk volt, mielőtt végleg lemegy a nap, és a kék háttér teljesen eltűnik. A történet előkészítése viszont fél napig tartott, amíg mindenkivel minden részletet átdumáltunk és lefixáltuk. Ezt a fél napot rövidítettem le végül a másodperc 125-öd részére. Az eredmény láttán mindenki profin tette a dolgát, sőt még a fényképezőgépem is „megúszta”, minden létező értelemben.

(morpho)