1993 és 1998 között volt a Sziget fesztiválnak egy punkos feelingje, amiről ma már csak urbánus legendákban lehet hallani, meg persze tőlem, hiszen nem adhatok mást, csak mi lényegem, mondhatni ajánlom magamat! Na, aki ámulva kinézegette magát, hogy jé, ilyen is volt a Sziget, most megkapja a hozzá tartozó verbális viszonylatot is!

photo by morpho

Kezdjük azzal, hogy ez a jelenség nekem baromira bejött! Írom ezt annak ellenére, hogy olykor enyhén szólva kellemetlen, kevésbé enyhébben említve kurvára pofátlan és gagyi volt, de talán pont ez a kedves pofátlanság tette nekem szimpatikussá. Nagyjából arról volt szó, hogy pénz, belépőjegy, kaja, pia, sátor, tehát minden nélkül, feltolta az arcát a budapesti Sziget fesztiválra néhány száz punk gyerek az ország minden peremvidéki szegletéből, „Majd csak bejutunk valahogy, majd csak berúgunk valahogy, aztán majd csak elleszünk valahogy” felkiáltással és vonatra szállt. Ez eddig kb. rendben is volt, én is sajtózsugával jutottam be, tehát tulajdonképpen ingyen, az más kérdés, hogy melózni mentem, a pia viszont már nekem sem volt ingyen. De a punkoknak sem, így aztán a bejárati K hídnál megkezdődött a „tarháljunk össze egy belépőjegyre+piára valót” című show műsor, amit manapság a punkszektor érdekében a látogatókra kivetett különadóként értelmezne a politikai felső vezetés.

Lebutítva a dolgot, nemcsak hogy ment a lejmolás a köbön, de mindenkit megpróbáltak lehúzni! A látogatókat, a szervezőket, az újságírókat, a dugóban álló autósokat, sőt még a közelben melózó benzinkutast is. Ilyen, turisztikai szinten is számottevő energiát és bevételt generáló nagyüzemi tarhálást sem előtte sem azóta nem láttam! Az egészben az volt a legérdekesebb, hogy a koncepció működött!!! Ezt onnan lehetett pontosan tudni, hogy ezek a tarajos arcok bejutottak, sőt, odabent valahogy seggrészegre itták magukat!

Na, ezt a jelenséget próbáltam fotográfiai eszközökkel feldolgozni olyan ’96 magasságában, amikor egy sugárban okádó punkot igyekeztem lencsevégre kapni az egyik színpad mellett. A srác nem igazán törődött senkivel, lazán kiállt a placc közepére és kissé előredőlve megpróbálta kihozni magából a maximumot… Na, itt valaki belém rúgott! „Hogyaszájbabaszottkurvanyádatfényképezedabarátunkattegeci!” (lehet, hogy nem szó szerint ez hangzott el, de random összerakva nagyjából stimmel) „Mi szegedi punkok vagyunk! Kurvanyádatfényképezed, hogy a hány a szerncsétlen! Van egy húszasod?” Na itt röhögtem el magam, de közben már az egész kolónia körém gyűlt és becipeltek a fák közé a nagy leszámolásra. Tulajdonképpen ők sem tudták, hogy mi bajuk van, de gondoltam, kiderítem. Nem volt nehéz, zseton kellett.

Először is a legnagyobb arcot meghívtam egy sörre, amin annyira meglepődött, hogy gyorsan megkérdezte, hogy nem lehetne-e egy vodka is, tehát nem lepődött meg. A többiek se, mert ők is becsatlakoztak, élükön a színpad előtt okádó cimbivel, akinek a nevére sajna már nem emlékszem, de egy autómárka volt, az biztos. Szóval, italozás közben kiderült, hogy én nagyon jó arc vagyok, mert szeretem a szegedi punkokat és ha megígérem, hogy a hányós kép nem jelenik meg, akkor nyugodtan csinálhatok még róluk képeket. Ez eddig ok srácok, de itt annyi punk van, hogy ez önmagában nem érdekes. Igen bazmeg, akkor ezt nézd! Hogy ezután mi történt, az jól megfigyelhető a képen.

Egyébként tök igazuk volt, az okádós sztori dögunalom lett volna ehhez képest, ráadásul utólag derült csak ki, hogy a hányós kép életlen lett.

Hát, így smárolt három szegedi punk másnap fél oldalon a Kurír címlapján.

(morpho)

Ui: A punkok aztán felszívódtak, a karszalagos rendszer és a megugró belépőjegyek esélytelenné tették őket. Helyettük francia-holland-német turisták lepték el a helyszínt, ami nem tudom, hogy jó-e, de hogy nem lejmolnak, az biztos.