1994. október 22-én, mondhatni, elég zűrös napom volt. Sőt, már az éjszaka sem volt zavartalannak mondható, ugyanis olyan intenzív deréktáji idegzsába gyötört, hogy hajnalban, a sokadik fájdalomcsillapító után már a mentőszolgálat importálásán gondolkodtam, de aztán lassan enyhült a dolog. Szóval, nagyjából két óra alvás után, reggel hétkor (ügyeletes lévén) felhívtak, hogy valahol Kőbánya mögött egy elfeledett szegletben, (ami lemaradt a térképről) kigyulladt egy kínai kereskedelmi raktár. Aki járt már kínai „üzletben” az nagyjából sejtheti, hogy miket tárolnak egy ilyen raktárban. Kb. mindent, amit ha meggyújtanak, akkor garantáltan égni fog, mint a zsír, és mindezt kibaszott büdösen teszi.

(Tűzoltó szleng: Mi a különbség az esernyő és a zongora között? A zongora húsz perccel tovább ég!) Viszonylag jó idő volt, farmer póló, bőrdzseki opció (ez később lényeges lesz), és mire megérkeztem a helyszínre, a raktár nagyjából meg is semmisült. Arra viszont jó volt, hogy pont olyan büdös lettem, mint aki egy kínai áruraktár porig égett maradványai között töltötte a délelőttjét.

Göncz Árpád és Marton László a Vígszínházban, 1994. október 22.
photo by morpho

Azon voltam, hogy leadom a filmet, és hazamegyek zuhanyozni, átöltözni, de rögtön elküldtek a külügyminisztériumba egy baromi fontos sajtótájékoztatóra. Felvetettem ugyan, hogy nem biztos, hogy pont nekem kéne most odamenni, de az ötletet hamarabb söpörték le az asztalról, mint egy átlagos ellenzéki képviselői indítványt, úgyhogy mentem a Bem térre, és mivel a metró kocsi teljes utasállománya átszállt a szomszéd kocsiba, gyanítható volt, hogy azért lesz itt némi probléma.

Külügy Bem tér, protokollfőnök:
– Maga ide nem jöhet be!
– De miért?
– Mert ez a külügyminisztérium.
– Ez megnyugtató, akkor jó helyen járok. Ok, akkor a Kurír holnap azt fogja írni, hogy azért nincs fénykép a lapban, mert ön nem engedte be a lap fotósát. Jut eszembe, megmondaná a nevét? Csak hogy pontos legyen a cikk. Egyébként én most dolgozom.
– Én is dolgozom – mutatott rá kifogástalan Boss öltönyére a csóka.
– Szintén egy kínai raktártűzben kezdett reggel?
– Menjen be!

Na, hát az egész nap így telt el, valahogy kerülték velem a kontaktust, pedig a pólómat később lecseréltem, de az égő pingponglabda szaga nagyon be tud diffundálni a bőr alá. Közben elment a nap, a fotórovatból mindenki hazament, és ügyeletes révén amúgy is nekem volt beírva a vadiújjá épített Vígszinház esti megnyitója. Államelnök, főpolgármester, kultuszminiszter + a fél kormány, a magyar kulturális élet színe-java, meg én a pólómban… Folytassam?

Eredetileg arról volt szó, hogy odamegyek, lefényképezem, ahogy az Államfőt körbevezetik a felújított épületben, aztán visszamegyek leadni a filmet, és ennyi. Árpi bácsi jó fej volt, mint mindig. Aznap a köztársasági elnök volt az egyetlen ember, aki nem tette szóvá, hogy büdös vagyok. (Ezt vettem jófejségnek.) Marton László az intézmény akkori igazgatója körbevezette Göncz Árpádot és Demszky Gábort, és csak ez után kezdték el beengedni a nézőket a terembe, ahol az „Össztánc” című darab magyarországi premierjére készült az intézmény és talán az ország legjobb színészeiből álló csapat. Na, itt jött a probléma. A kulturális rovat munkatársa annyira jóban volt a színház sajtósával, hogy elintézték nekem és a barátnőmnek, aki szintén a lapnál dolgozott és szintén pólóban volt, hogy beülhessünk az előadásra! Ugyan nem egymás mellé, de viszonylag az első-második sorba, a politikusok és a celebek közé.
– De pólóban vagyunk! Hogy fog ez kinézni a kereskedelmi mennyiségű szmoking között?
– Sötét lesz, amúgy sem rátok figyelnek majd!
– De nekem olyan szagom van, mint aki egy leégett kínai raktár hamvaiból született újjá!
– Nem vészes, én alig érzem (köszi), különben is itt olyan parfüm orgia van, hogy a kutya sem veszi észre.

Mit lehet erre mondani? Hagyjak ki egy ilyen kultúrtörténeti lehetőséget? Gyors telefon a szerkesztőségbe, a portán hagytam a filmet, és egy sofőr eljött érte (végül is az újságnak attól még meg kellett jelennie másnap, mert én színházba mentem), aztán beültettek a második sor közepére. Mögöttem közvetlenül Verebes István és Jakupcsek Gabriella, mellettem jobbra Szinetár Miklós rendező a feleségével, előttem balra Fodor Gábor akkori kultuszminiszter, mellettem balra Hegedüs Géza író… Mindenki szmokingban és nagyestélyiben, én meg ott ültem a büdös pólómban meg egy farmerben. Éreztem már magam jobban… Egyébként elég intelligensen viselték a jelenlétemet, talán ha három rám vonatkozó megjegyzést hallottam ki a duruzsolásból, és azt is csak a legelején, mert utána mindenkit magával ragadott a darab. Viszont arra (is) tisztán emlékszem, hogy előadás után beültünk a színház melletti kocsmába vodkázni…

(morpho)