Mottó:
„Gondolatom messze téved
Kék ürén a semmiségnek.
Földi élet, hol a réved?”
(Vajda János: Nádas tavon)

Haverok, buli, Tisza-tó! Pont húsz éve, hogy nem lehet még egyszer megcsinálni ezt a fényképet. Na, jó, semmilyen fényképet nem lehet pontosan ugyanúgy megcsinálni kétszer, de most kivételesen Hérakleitoszra sem térnék ki, pedig a folyóhasonlattal ő is a minden dologban jelenlevő abszolút változást akarta hangsúlyozni. Asszem.

photo by morpho

A kilencvenes évek első felében minden nyáron leugrottam pár napra (hétre) a Tisza-tóhoz, papíron horgászni, de gyakorlatilag inni, csajozni és cimborálni. Most nem mennék bele a részletekbe, de amikor valaki a vízben Tarantino idézeteket ordibálva bal kézzel úgy szerel csónakmotort, hogy közben nem ér le a lába, miközben a jobb kezében lévő légpuskával egy pókot akar kilőni a hálója közepéből, az nagyjából kifejezi a légkör alaphangulatát és ad némi képet az események permanensen módosult tudatállapotban bekövetkező láncolatáról is. Néha azért úgy csináltunk, mintha horgászni mennénk, és néha a motorcsónak is üzemképes volt. (Érdekes, de nekem úgy rémlik, hogy a cimborám az apjával 1991 és 1996 között folyamatosan a motorcsónak erőforrását szereli, különféle alkatrészekkel a szájukban, nyakig olajosan, de a csónak csak nagy ritkán indul el, majd rövid időn belül leáll.)

Szóval, egyik alkalommal teljesen ad hoc jelleggel egy ismeretlen nádszakaszon keresztül próbáltunk átjutni valahova, mikor a motor a nád közepén leállt. (Naná!) Csáklyákkal tuszkoltuk magunkat előre, hátha sikerül valamerre kijutni a nádasból, és három óra múlva, mikor az utolsó sört is megittuk a tűző napon, állítólag azt kezdtem el bizonygatni, hogy én egy nádirigó vagyok, aki mindjárt tojásokat fog lerakni, ezért sürgősen fészket keres. Hát, fészket azt nem találtunk, viszont rábukkantunk egy elképesztő helyre, ami megérte a több órás csáklyázós lerészegedést.

Mikor a Tisza-tavat 1973-ban elkezdték feltölteni, elárasztottak egy csomó ártéri erdőt és rengeteg fa került víz alá. Ezek szép lassan elkorhadtak, de nem nagyon lehetett látni őket, mert körbenőtte a területet az erős vízi növényzet, a nád és a gyékény, és áthatolhatatlan fallal vette körül a romlás virágait. Na, pont egy ilyen erdőmaradványba botlottunk aznap, és azt éreztem, hogy a fák beszélnek hozzám. Elmesélték a történetüket, hogy milyen volt az elmúlt ötven év és közben büszkén dacoltak az enyészettel. Persze az is lehet, hogy csak a véralkoholszint emelkedett költői magasságokba, de tényleg Vajda János ugrott be…

Onnantól kezdve minden évben meglátogattuk a víz alá került fákat, de a büszke hadsereg katonái évről évre kevesebben voltak. Mikor elkezdtem őket fényképezni, akkor már fele annyian sem maradtak, mint amikor rájuk bukkantunk. Ezt a képet 1996-ban csináltam, akkor már csak egyedül ő állt a tó közepén. Ha valaki akkor látta volna először, el sem hitte volna, hogy pár éve egy egész erdő figyelte itt a naplementét meg a részegen erre tévedő huszonéves idiótákat. Azóta nem voltam a Tisza-tónál, de az emlékeim azért megmaradtak. A történet egyik felét elmosta az idő. A másikat a fa adja.

(morpho)

Új galéria: A múlt árnyai/Tisza-tó