Mindig olyanokról írok, akiket ismerünk. Már hogy nem én ismerem, vagy a barátaim, hanem úgy általában mindenki. Mindenki, mert mondjuk ő az amerikai elnök, a tőzsde császára vagy a parkett ördöge. Vagy mittudomén… A dolog persze igazságtalan. Logikusan azt gondolják, hogy senkit nem érdekel egy légporkicibáló a fésű- és darugyárból vagy egy szemfelszedő a nehézvízkutató intézet kerengőjéből. (Ezt sosem értettem amúgy: Miért kell a szemet felszedni? Leesett?) Szóval, a keményen dolgozó kisember mindig el van felejtve, miközben – és itt jön a döbbenet – a képeink 90 %-a róla szól. Igen, a képeink! Úgy általában! A fotósok képeinek legtöbb szereplőjéről nem tudunk semmit. Semmit! Nem tudtok mondani olyan jelentős kormányzati intézkedést, amire büszkék lehetünk, azon túl, hogy a szarból visszahoztuk a kormányzást a végére…. Izé, bocsánat, elkalandoztam…

photo by morpho

Szóval, ha végignézünk egy átlagos újságon, és most tökmindegy, hogy online vagy print a cucc, a panelek végigkísérik az összes évet. Igen, ugyanazok a panelek. Januárban pezsgőmámorban úszó fiatalokkal és újszülöttekkel kezdünk, aztán jönnek a farsangozók, a Valentin napi szerelmesek, a húsvéti locsolkodók, tavasszal a rügyező fák közt sétáló párok/nyugdíjasok (lehetőleg kutyával), májusban aztán vetkőznek a lányok a Margitszigeten, később nyitnak a strandok, az Állatkert, ősszel szüretelünk, érkezik a Halloween a töklámpásokkal, majd a karácsonyi vásárok, aztán Decemberben befagy a Balaton (ha befagy), és jönnek az ismeretlen korcsolyázók. Kb körbe is értem. Minden képen vannak emberek, ismeretlen karakterek, akikről nem tudunk semmit és nem is akarunk tudni róluk semmit, de mégis nélkülözhetetlenek. Nélkülük nem lenne kép, nem lenne sajtó, sőt, nem lenne fotográfia sem. A magazinok, az ügynökségek vagy a hírportálok nem létezhetnének az ismeretlen főszereplők nélkül.

Idén januárban fejeztem be egy fotós projektet, ami – remélem – nem sokára könyvé alakul és kedvenc hegyemről, a Badacsonyról szól. 2010-ben vágtam bele a dologba, és bár a fotók főszereplője jellemzően maga a hegy, egy csomó képen figyelnek azért emberek, ismeretlenek vagy még ismeretlenebbek. Találomra kivettem egyet a pakliból, és elszaladt a képzelet a tavon, hogy vajon mit tudunk a kalapos úrról, aki nélkül ez a kép nem működne. Lehet, hogy Karcagon született, de az is lehet, hogy nem. Érettségizhetett mondjuk Nagykanizsán, lehet vegyész vagy szabadalmakkal foglalkozó mérnök, akár tanulhatott a Szovjetunióban, de az is lehet, hogy egy budapesti postán dolgozott. Végül is a kép szempontjából ez mind lényegtelen. Csak a karakter a fontos.

Egyébként inkább nyugdíjasnak tippelem, aki lehet, hogy már nagypapa is, de az is lehet, hogy nem. Szereti a panamakalapokat és lehet, hogy dísznövénykertész Óbudán vagy mondjuk, Kerepesen. Lövésem nincs. Pedig még akár rokonok is lehetnénk, ha mondjuk közelebbi kapcsolatba kerültem volna a lányával, feltéve, hogy van lánya, de ezt sem tudhatjuk biztosan. Lehet, hogy a napokban ünnepli a hetvenedik születésnapját, és National Geographic előfizetést kapott ajándékba, hogy a lapban nézegesse a többi sorstársát, akik ugyanígy ülnek egy tó partján, egy padon, csak egy másik tó partján, egy másik padon, szemben egy másik heggyel. Lehet, hogy így van, de biztosan nem tudhatunk semmit. Biztosan csak annyit tudhatunk, hogy a Balatonnál ül egy padon, Balatonbogláron, szemben a Badacsonnyal. Ezt onnan tudhatjuk, hogy ott csináltam a képet. Ez a része tuti. Meg az is, hogy nélküle nem működne ez a fénykép, mint ahogy nyílván mi sem, én sem, senki sem. A fotográfia meg az élet már csak ilyen.. Hogy milyen? Azt persze nem tudom….

(morpho)