…vagy mégsem, de a mítoszok már csak ilyenek…
-
VÁROSEMBER
-
VILÁGOK ARCA
-
FUTÓ PROJEKTEK
-
aRT oSZTÁLY
-
KÖNYVEK
-
MOZGÓK
-
MORPHOLOGIA
-
KONTAKT
-
MORPHOBLOG
-
English
A történet még 1980-ban kezdődött. Nem, sajnos én nem voltam jelen a nagy eseményen, egészen pontosan december 5-én pénteken San Franciscóban, a Warfield Theaterben. Helyette inkább a mikulást vártam Budapesten a Kádár rendszer kisdobosaként és fogalmam sem volt, hogy aznap a világ másik végén van egy esemény, ami némileg átírja a zenéről addig alkotott elképzeléseinket. Nekem ugyan logisztikai gondjaim akadtak, de megjelent a helyszínen három úr, név szerint bizonyos Al Di Meola, John McLaughlin valamint Paco de Lucía, és összecsapott a három akusztikus gitár, ami annyira releváns esemény lett zenetörténetileg, mintha ott helyben találták volna fel a vonósnégyest. Szerencsére a történetről a világ is tudomást szerzett, ugyanis 1981. augusztus 10-én megjelent a Friday night in San Francisco című lemez, és ezzel visszavonhatatlanul megteremtetett a 3 gitár legendája!
photo by morpho
Valamilyen érthetetlen okból kifolyólag a történetnek folytatása is van, ugyanis a 3 gitár 1996 október 11-én pénteken (naná!!) fellépett a Budapest Sportcsarnokban. Az épület azóta megbukott a tűzvédelmi szigorlaton, de van helyette faszányos Sportaréna ugyanott. Leginkább abban hasonlítanak egymásra, hogy koncertteremnek egyik sem (volt) alkalmas, de ettől most tekintsünk el!
Szóval, a koncertre akkora volt az érdeklődés, hogy egy nap alatt eladták az összes belépőt! Ezt úgy tessék értelmezni, hogy nincs internet, nincs online rendelés, nincs bankkártyás utalás, és nincs paypal sem! Van helyette sorban állás és anyázás a jegyirodák előtt, és így is elment egy nap alatt az egész!!! Én persze mentem fotózni, de mire kitaláltam, hogy ez jó ajándék lenne a bátyám születésnapjára, már el is adtak mindent! Aztán mégis megoldódott a dolog. A szervezők ugyanis rádumálták a három urat, hogy tartsanak egy második koncertet! Hogy ezt hogy sikerült elérni, azt nem tudom, de ugyanazon a napon, az este nyolcra meghirdetett első buli után éjféltől !!!! újra fellépett Budapesten a 3 gitár! Na, itt kerültem én a képbe, minden lehetséges értelemben.
Fényképezni csak az első koncerten lehetett, úgyhogy a következő haditervet dolgoztam ki: Elmegyek az első bulira fotózni, (az első húsz percet engedélyezték), aztán bemegyek a szerkesztőségbe, lehívom a filmet (igen, akkor még volt olyan), lenagyítom a képeket és otthagyom az asztalon. Így megúszom a szombati szerkesztőségi turnét, és szabad a hétvégém. Aztán visszamegyek a második koncertre és végre végignézek egy előadást úgy, hogy nem kell közben dolgozni. Olyankor ugyanis nem nézem végig. Erre azért rátérek, végülis nem mindenki jár koncerteket fotózni. Ez a történet úgy néz ki, hogy a szervezők eldöntik, hogy mely újságok fotósait engedik be a rendezvényre. Akik mehetnek, kapnak egy szép színes matricát, bizonyos Stage-passt, amit ki kell ragasztani valami jól látható helyre (homlokunkra, ilyesmi…) hogy a leveremavesédet security jól képzett alkalmazottai ne dobjanak ki idő előtt. (Ez néha mégis megtörténik, de erről majd máskor.) Ezzel a matricával aztán be lehet menni a színpad előtti árokba és 2-3 számot fotózni. Utána kivágnak. Ilyenkor persze közel vagy, de a színpadképből, a hangzásból vagy a hangulatból nem jön át semmi. Aztán le kell rakni a gépet, és utána vissza lehet menni a nézőtérre, de addig is elszáll két-három nóta. Szóval, az ember vagy fotózza a koncertet vagy élvezi, a kettő együtt nem megy.
A dolog remekül sikerült. A képeket és a szerkesztőséget magam mögött hagyva enyhén betépve érkeztem vissza az éjféli bulira és a parkolóban odajött hozzám egy hölgy:
– Megmondaná, hogy merre van a kocsi kijárat a B szektorhoz?
– Haha, sajnos nem tudom – feleltem vigyorogva és elindultam megkeresni a bátyámékat…
– Ne haragudjon, a fiam azt mondta, hogy a 3S bejárat erre van, tudna segíteni?
– Igen, én is ott megyek be, jöjjön, megmutatom. (Elég jól ismertem a Budapest Sportcsarnokot, sokat jártam oda.)
– Bocsásson meg! A küzdőtér felé merre kell lemenni? – Valahogy úgy éreztem, hogy minden hülye engem talált meg aznap este, de nem nagyon törődtem vele, a muzsika jobban érdekelt. Aztán elszabadult a pokol! Már a bátyámmal beszélgettem, amikor tíz másodpercenként leszólított valaki!
– Meg tudná mondani, hogy merre van a mosdó?
– Pontosan kezdődik a koncert?
– Merre találok egy liftet?
– Segítene, hogy hol van a ruhatár?
– Az 5H szektorhoz itt jobbra kell menni?
NEM, NEM TUDOM, ÉS Di MEOLA ÖLTÖZŐKULCSA SINCS NÁLAM, ÉS LE LEHET RÓLAM PATTANNI!
Az érdeklődő flamenco rajongó forma értetlenkedve nézett rám, de még mindig nem raktam össze! Elnézést? Mi van?? Az oké, hogy ismerem a helyet, de… Ekkor jelent meg a sógornőm és halkan csak ennyit mondott:
– Szerintem azt a színes matricát le kéne venni az ingedről, mert az van ráírva, hogy rendező…
A fotózás! Az első koncertről rajtam maradt a kitűző! Ráadásul nem volt hivatalos Stage pass matrica, ezért a szervező cég saját „Rendező” feliratú kitűzőjét adták a fotósoknak is, ami este nyolc óta rajta figyelt az ingemen…
Azóta már minden megváltozott. A 3 gitár sémát sokan lenyúlták, ráadásul Paco már több mint két éve a Black and Blue Caféban csapatja. De ezen a képen, ami hét hasábos Kurír-címlap volt amúgy, még ott figyelnek mind a hárman, nekem meg megmaradt az élmény, és eltettem emlékbe a kitűzőt is…(Naná!)
(morpho)
Ui: Életemben a legtöbb pénzt ezzel a koncertfotóval kerestem. A színpad elől ugyanis nem lehetett megcsinálna azt a képet, hogy mind a hárman rajta legyenek, mert a zenészek túl távol ültek egymástól. Így az utolsó 5 percben hátramentem a küzdőtér végébe, ahonnan már működött a közös fotó, csakhogy ez tilos volt. Exponálhattam vagy hármat, mielőtt kidobtak… Viszont a kép csak nekem volt meg, ezért egy rakás újság és ügynökség rendelt belőle.
A koncertfotósok mítosza vagy!