1994 táján egy időben minden sajtóorgánum Fótra járkált. A Fóti Gyermekváros (ma Károlyi István Gyermekközpont) kicsit sűrű évét élte. Volt ott új épületrészek átadásától nevelői túlkapásoktól egészen a gyerekgyilkosságig minden. Egy kilenc éves kisfiút ölt meg két tizenéves társa. Az elkövetők „kinti”, tehát nem gyermekvárosi fiúk voltak. A fogyatékos, jó szándékú, veszélyt nem érzékelő gyermeket megkínozták, de végül a szájába tömött iszaptól fulladt meg.

A közvéleményt megdöbbentette a bűneset, akkoriban még szokatlan volt, hogy gyermek gyermeket gyilkoljon. Ráadásul köztudott, hogy a Fóti gyermekvárosban jelentős számú elhagyott vagy árva roma gyerek él, mégsem érdekelt senkit a származás. Mindenki csak a halott kisfiú borzalmát látta a történetben. Kíváncsi lennék, hogy bátor, lovagkereszt tulajdonos egykori kollégám vajon akkor is befűzte-e a papírt? Nem mintha ez számítana, de én azokban a napokban többször is voltam Fóton. Akkor és ott fényképeztem le ezt a kisfiút, aki tekintetével és szappanbuborékot fújó álmaival tökéletesen kifejezte az összes árva kisgyerek életérzését. Az élettől kapott eredendő keserűség és a szebb jövőbe vetett hit találkozik itt össze és alkot egy egészen fura elegyet.

photo by morpho

Tudom, mostanság Magyarországon nem a társadalmi szolidaritás a nyerő hívó szó. De azt is tudom, hogy a magyar társadalom nem gonosz. Vannak persze ostoba, hitvány emberek, mint mindenhol. Olyanok, akik jellemzően egy átlagos bőrizomtömlő érzelmi intelligenciáját sem ütik meg. De most nem erről akarok szólni, hanem a nagy többségről. Azokról, akik lehet, hogy ideig-óráig elhisznek hülyeségeket, rájuk lehet ijeszteni, vagy félre lehet vezetni őket, de a gyűlölet nincs genetikailag beléjük kódolva. Szeretik a gyerekeiket, a családjukat, a barátaikat és alapból nem azt vizsgálják, hogy a szomszéd színe milyen.

Az apám szomszédjában lakik egy házaspár sok gyerekkel meg kutyával. Lövésem nincs honnan valók (talán Szíria rémlik), de kb. 5 éve, mikor beköltöztek, még a nyelvet sem beszélték. Azóta a pasi (aki amúgy fogorvos) beszállt egy rendelőbe, a nő meg olyan óvodákban segít be, ahol viszonylag sok török, vagy egyéb muszlim kisgyerek van… A falu befogadta őket, sőt sokszor megállnak velük beszélgetni, merthogy kérdezik a véleményüket a menekültekről. Ja, azt még nem mondtam, hogy az apám jellemzően Németországban él és egy szászországi faluról beszélünk…

Kár, hogy ezt a sztorit magyar vonatkozással nem tudom így folytatni. Pedig ott ’94-ben a fóti kisfiú arcán ott volt a remény. Ott volt 22 éve, de elillant a semmibe. Pedig az a fiú biztosan tudta a megoldást. Ha ezt megértenénk, ma talán nem azt írnák a plakátra, hogy TUTTA? Hanem azt, hogy Tudta! Ő tudta a megoldást! A névtelen roma kisfiú 1994-ben. Kár, hogy őt azóta sem kérdezte meg senki…

(morpho)