Ok, ok! Mindenki látja, hogy megtaláltuk. Sajnos nem tudom úgy megírni ezt a posztot, hogy nem lövöm le mindjárt az elején a poént. Azt lehetne, hogy a képet nem pakolom ide, de ennek az izének mégiscsak KÉP-regény a címe. Az meg kép nélkül nem működik. Asszem.

photo by morpho

Eme röpke belső meghasonlás után térjünk vissza Leninhez! 1996-ra már lement a nagy szobortalanítási láz. A komcsi szobrokat ’92-re begyűjtötték és kihordták a tétényi szoborparkba, ami egyébként azért jó, mert ha valakit érdekel még a kommunizmus utolsó lehelete, nem kell elutaznia Észak-Koreába. (Erről most egy csomó minden eszembe jutott, úgyhogy inkább beszéljünk őszintén a hüvelygombáról…)

Szóval kissé hitetlenkedve fogadtam egy olvasó telefonját, miszerint a csepeli vasmű területén az egyik rég elfeledett szerelőcsarnok rég elfeledett pincéjében Lenin elvtárs vigyázó szeme figyeli az arra járó olasz turistákat színesfém tolvajokat. A forma egyébként nem részletezte, hogy ő hogyan bukkant rá Leninre, és pontos térképet sem mellékelt. (Vajon miért?) Mindössze annyit tudtam, hogy a Színesfém utca !!!! mentén kell haladni és hogy az omladozó épület egy nagy zöld vaskapun keresztül közelíthető meg. Nem gond amúgy, hiszen a csepeli gyártelepen közismerten nagyítóval kell keresni a rohadó épületeket nagy zöld vasajtóval. De hát Lenin megér ebéd előtt egy kis nyomozást! Autóba be, irány Csepel! Aztán már a gyártelep bejáratánál elakadtam.

– Jó napot kívánok. A Kurírtól jöttem. Egy lepukkant házat keresek nagy zöld vasajtóval, aminek a pincéjében valaki egy Lenin szobrot felejtett…
– Mi van??
– Nézze, tudom, hogy ez most hülyén hangzik. Elsőre én sem hinném el, de kaptunk egy olvasói bejelentést és….
– Maga most szórakozik velem? Tegnap még Madonnát kereste!
(A portás módfelett meglepett, ugyanis igaza volt. Egy nappal korábban is ott jártam, mert az Evita című filmet forgatták Budapesten Madonnával a főszerepben, és az egyik jelenetet a csepeli gyártelepen vették fel. Minden paparazzi álma egy ilyen átláthatatlan dzsumbuj, ahol ezer opció van elbújni. Majd egyszer kifejtem. Viszont a portással akkor nem beszéltem, mégis emlékezett az arcomra…)
– Gondolja, hogy ennyire ráérek?
Ezen legalább is elgondolkodott, majd beszólt a mikrofonba: Józsi bácsi! Józsi bácsit látta valaki?

Fél óra múlva előkerült valaki, aki látott valakit, aki látta Józsi bácsit, aki állítólag látta Lenint… Józsi bácsiról azt kellett tudni, hogy állítólag még valamikor 1890-ben Weiss Manfréd öntödéjében rúgott be, és azóta is stabil híve a csepeli kohó-öntöde-kisüsti aranyháromszögnek. Nem tudom, hogy mi van akkor, ha Józsi bácsi délelőtt 11-kor nem pocsolya részegen kezdi meg a Lenin utáni kutakodást, de lehet, hogy nem tart délután háromig rábukkanni a 47. zöld vasajtóra, ami mögött aztán biztosan ott lesz a szobor… Nem volt. Ott sem volt, máshol sem, és kezdtem feladni az egészet, miközben Józsi bácsi az utolsó cseppeket csavarta ki a laposüvegből… majd hirtelen felkiáltott!

– Megvan! Eszembe jutott!
– Na végre! Hol van Lenin?
– Ja, azt nem tudom, de azt igen, hogy hol van még egy üveg vodka! Aztán látva ökölbe szorult arcomat, hozzátette, hogy a szobornak is arra kell lennie! Hát nem volt. De volt ott egy másik hasonlóan leharcolt forma, akinek a nevét sosem tudtuk meg, bár jó hangosan bemutatkozott, de mikor összerakta, hogy Lenint keressük, szó nélkül beült a kocsiba, és kb öt perc navigáció után megálltunk egy épület előtt, amin egy nagy, zöldre festett vaskapu törte meg a rothadó homlokzat csendjét. Hoppá! Lehet, hogy mégis? Úgy tűnik, nem a megfelelő Józsi bácsit jelölték ki a feladatra. Mindenesetre az ajtó nyitva volt, odabent pedig olyan sötét volt, hogy mindkét Józsi bácsi világított.

Nem tudom, próbált-e már valaki egy szuroksötét ezer négyzetméteres szerelőcsarnokban Lenin szobrot keresni, de hogy olimpiai sportág nem lesz belőle, az egészen biztos. Itt már délután öt felé jártunk, úgyhogy az ebéd miatt nem aggódtam. Sokkal izgalmasabbnak tűnt, hogy vajon visszaérek-e lapzártáig? Durván egy órán belül egy tompa puffanásból, majd az egyik Józsi bácsi heveny kurvanyázásából kiderült, hogy megvan a pincelejáró, és innentől már csak alig fél óra kellett, hogy rábukkanjak Vlagyimir Iljicsre, aki valszeg még Rákosi pajtás felkérésére immár 40 éve rendületlenül védte a maga négy méterével a vas és acél országát, akkor éppen egy pincényi hulladék társaságában.

Megpróbáltuk kideríteni, hogy a szobor hol volt eredetileg és hogy került a pincébe, de ezt senki sem tudta/akarta megmondani. Mindenesetre a szobrot pár nap múlva elszállították, de hogy hová és miért, az szintén nem derült ki soha.

(morpho)