Nem tudom, emlékszik-e még valaki Dr. Torgyán „patakvér” Józsefre? Vagy Pataky „kicsizöldemberke” Attilára? Akárhogy is, de 1993. március 15-én ők ketten közös halmazt alkottak a Kossuth téren, ami már önmagában is meglepő volt. Legalább is akkor.

Naponta érkeznek az információk az amerikai elnökválasztás kapcsán arról, hogy melyik popsztár melyik jelöltet támogatja, ki kivel szimpatizál és kivel nem? Most, hogy jobban belegondoltam, tulajdonképpen Trump mellett nem nagyon kampányolt egyetlen zenész sem, de lehet, hogy csak rossz csatornákon kapom az infót. Arra viszont tök jó volt Donald bácsi, hogy felidézze bennem ezt a képet, amikor is Józsi bácsi próbálkozott szájából kilógó kombájnkulccsal beáramlani a hatalomba, és ami a legszörnyűbb, hogy ez ideig-óráig sikerült is neki. Egy vérprofi magyar kisgazda (többnyire) pártelnök már 1993-ban pontosan látta, hogy ha be akar állni a kör közepére, akkor oda bizony Pataky Attila űrhajóján keresztül vezet az út.

photo by morpho

A rendszerváltást követő néhány évben a magyar nemzeti ünnepeknek volt némi gyermeki bája, ami már akkor anakronisztikus volt, amikor elkezdődött. Oké, nehéz volt a kádári korlátok közül hirtelen kikeveredett, korábban tiltott, jó esetben tűrt ünnepeket valódi tartalommal megtölteni, pláne úgy, hogy az emberanyag megegyezett a rendszerváltás előttivel. Ha mélyebbre merülök a kérdésben, akkor azt kell látnom, hogy az ügy ma is problémás, vagy hát, legalábbis sünökkel, sípokkal, néhol tankokkal kell valahogy zöld ágra vergődni…

Ez a ’93-as március 15. mindenesetre sokkal spontánabbnak, mondhatni amatőrebbnek tűnt, mint manapság egy jó kis nénikekommandó taktikai retikült pörgető akciója. A színpadra érkező fellépők közt nem érzékeltem tátongó politikai szakadékokat, és simán felment a színpadra az Edda a Republic után. Ez nagyjából egészen addig így is ment, amíg egyszer valaki lélegeztető gépekkel akarta betemetni a panelproli pirézek által kiásott árkokat. ’93. március 15-én a Köztársaság című hírmagazinnál voltam gyakornok, és mivel a fotórovat jelentős része fényképezte az eseményeket, engem azzal a célzattal küldtek ki a „terepre”, hogy lehetőleg kerüljem a hivatalos programokat és próbáljak inkább kis urbánus unikumokat keresgélni.

Lassan belefordultunk a délutánba, amikor a Kossuth térre értem. Mivel semmi nem történt, besétáltam a zemberek (sicc) közé, hátha rábukkanok valami izgalmasra. Nem bukkantam. Sok érdektelen zenekar tök érdektelen fellépése közt Pataky ”frontember” Attila egyszer csak arról kezdett beszélni, hogy neki van egy „régi jó barátja”, akit szeretne felinvitálni a színpadra. Mindenki legnagyobb döbbenetére Pataky mellett Dr. Torgyán jelent meg, akivel együtt „adták elő” a Gyere Őrült című számot. A „spontán produkció” olyan jól sikerült, hogy egyiküket a lakodalmas nótakör közepébe, másikukat pedig egészen a vidékfejlesztési bársonyszékbe repítette. (Azt mondjuk azóta sem értem, hogy a doktor úr a magyar vidékfejlesztés problémáira miért Chilében, Kubában vagy éppen Thaiföldön kereste a megoldást, de szorgalmas tevékenysége végülis őt igazolta. Ezért bukott meg.) Ekkor már olyan messze voltam a színpadtól, hogy a rendelkezésemre álló eszközökkel a tömeg közepén lehetetlen volt megcsinálni ezt a képet. Na, itt jöttek képbe a japán erőforrások. Minden értelemben, oda és vissza. A téren, nem messze tőlem egy japán turistacsoport csodálkozott rá a budapesti haknira ünnepségre, és széles mosollyal egymást fényképezték. (Hol voltunk akkor még a tömeges szelfiktől…) Elég lelombozó volt látni, hogy a japán turisták fotós cumója kenterbe veri kb bármelyik akkori magyar szerkesztőséget. Én viszont hirtelen ötlettel odaugrottam a japsók mellé és félig poénból elkértem az egyik objektívet. Na, szerintetek? Bingó! Vigyorogva letekerte a gépéről és a kezembe nyomta. Sőt, ezzel még nincs vége! Miután látták a japánok, hogy a színpadot akarom fényképezni, ami messze volt, és előttem állt fél Budapest, hárman megfogtak és megemeltek, hogy kilássak a zemberek fölött.

A két bohóc közben valahol ott tartott, hogy „gyere őrült, névsorolvasás”, miközben bimbózó fotográfiai karrierem minden eshetősége három japán turista kezébe volt helyezve. A kép így sem lett tökéletes, mert kicsit beráztam, de végül megjelent, mert a két bohóc közös műsora nem igazán képeződött le másnak, és én is azt hittem, hogy az események fősodorát a Demokratikus Charta-Csurka István vonalon kell majd keresni. Tévedtem.

(morpho)