Az egész úgy kezdődött, hogy Ádám skorpiót akart enni. Na, jó, beérte volna szöcskével is, esetleg csótánnyal, de hogy ízelt lábakat akart ízlelni, az biztos. Ez így elsőre elég hülyén hangzik, de ha hozzáteszem, hogy az ötlet Pekingben pattant ki Ádám fejéből, akkor már nem tűnik a dolog annyira valószerűtlennek. Ott ugyanis van lehetőség ízeltlábú izék ízlelésére, ami mondjuk Ököritófülpösön kizárólag a nyári időszakban és a falu teljes lakosságának erőteljes szemmel verése mellett lenne lehetséges.

photo by morpho

Kaptunk fülest (naná) meg némi idegenvezetést a legjobb helyi szöcskézők, skorpiózók irányába, így aztán a szobakulcsot helyettesítő plasztik lapot a zsebembe csúsztatva, a hotelt magunk mögött hagyva nekivágtunk a nagy ízeltlábú zabáló turnénak. A pekingi metróról igazán rosszat nem tudok mondani. Sőt. Először is nem füstöl és nem gyullad ki, ami már önmagában sem egy utolsó történet. (Budapestnek lassan a zászlajába kéne foglalni a füstölő kék metrót.) Szóval, nemcsak, hogy nem füstöl, hanem egyszerűen tök jó. Írhatnék részleteket, de minek? Ami jó, az jó. A 2008-as pekingi olimpia óta csomagátvilágítás is van a bejáratnál, ami inkább jelképes, mint hatékony. (Aki emlékszik még a szocializmusra, az pontosan tudja, hogy miről beszélek) A metrójegyek turistoid rendszere hasonló a londonihoz. Azzal a különbséggel, hogy az ember a jeggyel nem időtartamot, hanem távolságot vásárol. Befelé bedugja a bankkártya szerű izét egy nyílásba, a masinéria leolvassa, beenged a metróba, majd ugyanígy a kijáratnál ki kell csekkolni. Nem nagy ügy, bár lényegében a munkanélküliséget „csökkentik” ezzel a sok felesleges macerával. Kell egy ember a jegypénztárba, aztán egy-kettő, aki „segít” útba igazodni, (kifejezetten hatékony, mert csak a mandarint beszélik), továbbá kell két ember a csomagok átvilágításához, és még a biztonsági sáv szabadon tartását is humán erőforrással oldják meg, ami további két-három ember állomásonként mindkét irányba. Igen, ha a biztonsági sávra tévedsz, nem a hangszóróból kiabálnak rád, hanem odajön egy helyi egyenruhás forma és ott helyben akarja kitépni a bélést a szádból.

A pekingi Ízek utcája valami olyasmi, mint mondjuk a mesterségek ünnepe vagy a Karácsonyi vásár a Vörösmarty téren, csak éppen nem szezonális a cucc, és nem kürtőskalácsot meg túrós lepényt árulnak, hanem minden mást, ami mozog vagy egykor mozgott. Hirtelen nem jut eszembe olyan lény, amit ne lehetne olajban kisütve, pálcikára tűzve, chillivel megszórva megvenni. Laza polippal kezdtem, de Ádám nem kért, mert ő szöcskéért jött. Aztán abból sem kért. Méghozzá azért nem, mert nem látott egyetlen embert sem, aki tikkadt szöcskenyársat legelészett volna… (bocs!) Gyorsan megszületett a direktíva: Ha nem tudjuk, hogy kell szakszerűen szöcskét enni, akkor nem eszünk szöcskét! Aztán ugyanez történt a skorpiókkal, a patkányembriókkal, a bébiteknősökkel, a csikóhalakkal és a fecskefiókákkal is. Hát, így marad valaki éhes a pekingi Ízek utcájában. Egyébként én simán beáldoztam volna magam felesben egy falat skorpió kedvéért, de Ádám kötötte az ebet a karóhoz (kutyanyárs, asszem, nem volt) és addig nem volt hajlandó semmit megkóstolni, amíg egy helyi erő be nem mutatja, hogyan is kell lenyúzni a bőrt a szöcskéről. Közben csendben bezárt az egész kóceráj, és gyorsan benyomtam egy tétel garnélát, biztos, ami biztos…

Ja, hogy mi lett Ádámmal? Naná, hogy bement a Burger Kingbe (lehet, hogy Wendy’s volt), aztán visszafelé a metrón újra megtudtam, hogy szöcskét csak pontosan szépen, szakszerűen.

Ezen elmerengtem egy darabig, aztán a kijáratnál a masina elnyelte a metrókártyámat és nem nyitotta ki a kaput. Állítólag néha előfordul, hogy lehal, pedig addig folyamatosan a metrót dicsértem. Pici hiba nélkül nem is működhet rendesen a rendszer, még a népi Kínában sem. (Hogy mitől népi, arra még nem sikerült rájönnöm, de dolgozom a problémán.) Átmásztam a lezárt metrókapun, és meglehetősen vegyes élményekkel, viszont tök jó fényképekkel tértem vissza a hotelbe, ahol is elsőre nem tudtam bemenni a szobaajtón. Aztán másodikra sem jött össze. Biztos fordítva dugtam be a plasztiklapot az ajtózárba – ezzel elpöcsöltem egy darabig. Pont addig, amíg rá nem jöttem arra, hogy kommunizmus ide, szöcskenyársak oda, a metrójegyek még Pekingben sem nyitják a szállodai szobák ajtaját. A metrókártya és a szobakulcs két tök ugyanolyan színű és méretű plasztik lap volt… Van még kérdése valakinek?

(morpho)

Ui: Nagy köszönés Dorcinak és Petinek, akik többek között segítettek visszajutni a hotelszobába.