Nem igazán tudom, hogy miért, de a kilencvenes évek közepétől baromi népszerű volt a hídmászás Budapesten. Ha akkor rendeztek volna Olimpiát, a hídmászást, mint kísérleti sportágat mindenképpen nevezni kellett volna, legalább bemutató jelleggel. Nem került volna többe a normál kétmillió forintos kiszállási díjon túl. Mármint a tűzoltóknak került ennyibe alkalmanként lehozni a hídra mászó formákat.

photo by morpho

Sosem értettem, hogy minek hozzák le ezeket az arcokat! Akkor ugyanis a sok fennhagyott idióta láttán a többieknek vagy elment volna a kedve az egésztől, vagy legrosszabb esetben a hídemberek délutáni pikniket rendeztek volna, esti afterparty-val. Be lehetett volna venni a városképbe az egészet Országimázs Deluxe: „Pilléres emlékeink” címmel. A budapesti városnézés után buli a Szabadság híd tetején!

Na, ehhez képest egy átlagos csütörtök délutáni hídramászós történet forgatókönyve nagyjából a következő volt. Arc felmászott a hídra. Addig mutogatta magát, amíg észrevették, majd értesítették a rendőrséget, akik az egészet továbbpasszolták a tűzoltóknak. Szinte hallani lehetett az ügyeletes tűzoltó káromkodását… Egy kicsit mindig vártak a dologgal, hogy a forma hadd unatkozzon a metsző szélben, jellemzően a Szabadság-Erzsébet tengelyen. Aztán kivonultak és egy emelőkosárral lehozták a csókát, majd levonultak. Mindez naponta, kétnaponta. Így a jelenség azért elindított a tűzoltókban némi halvány ellenszenvet a hídramászók iránt, különös tekintettel a „Feri” néven futó őrültre, aki az esetek 70 százalékát produkálta, és valahogy mindig kijutott a Lipótról, hiába toloncolták rendre vissza.

A sok felmászásból, aztán leugrás egy kivételtől eltekintve sosem lett. Ezek a formák csak a mászás izgalmáért és a budapesti panorámáért másztak, az öngyilkossági szándék a felszínt sem súrolta, még halványan sem. Aztán valamelyik zseni kitalálta, hogy ez így nem járja, hogy naponta kétmillióért vonulgatnak a tűzoltók a hidakhoz, úgyhogy kiszámlázzák a mentés költségeit a hídembernek. Ha kifizeti a kétmillát mászásonként, akkor annyit megy hídra, amennyit csak akar.

Azt már nem gondolták hozzá, hogy egy elmeroggyant szerencsétlentől mégis hogy a gyíkba fogják a pénzt beszedni, de a pszichés hatás, úgy tűnik, mégis felszökött a pillérekig, ugyanis a jelenség a kétezres évekkel meglepő hirtelenséggel megszűnt. Ez persze nem jelenti azt, hogy azóta nem mászik hídra senki, de az a nekibátorodási rendszeresség, ami a Csomolungma környékén sem volt soha ilyen intenzív, kimúlt, elvitte a cica, és nem is hiányzik igazán senkinek. Nekem a legkevésbé.

(morpho)