Igen, tudom, hogy máris lemészárolom a poént, hiszen ha a képet én csináltam, akkor muszáj volt találkoznunk, valahogy. Ez viszont csak részben igaz. Sajnos. Pedig micsoda lehetőségeim voltak! Aztán mégis, vagy inkább mégse, na mindegy… A történet előzményéhez tartozik az is, hogy nekem mindenképpen találkoznom kellett volna Keith Richards-zal! Ezt mondjuk ő nem tudta, de tőlem erősen elvárták…volna.

photo by morpho

Volt egy Rolling Stones koncert Budapesten 1995 augusztus nyolcadikán a Népstadionban. Mivel a zenekar akkor lépett fel először Magyarországon, meglehetősen nagy érdeklődés és szaladgálás kísérte a társaságot, mind a sajtó, mind a rajongók részéről. Sajna akkor még nem volt mindenkinek kamerás mobil a zsebében, így nem igen volt esély arra, hogy ha felbukkannak egy kutyakozmetikában, vagy bicikliboltban, amolyan Ryan Gosling, vagy Harrison Ford módra, akkor a tulaj már tolja is ki a képet, a faszbukóra ütemezett formáknak. Utánuk kellett menni és valahogy le kellett őket fotózni, még akkor is, ha valamilyen rejtélyes okból, ők ezt nemigen akarták. Infók a szervezőktől: „Gyerekek, a reptérre semmiképpen ne menjetek ki, semmi értelme. A gép messze áll meg a terasztól, úgysem lehet rálátni, aztán beülnek a kocsiba és úgy se fogod látni egyiket sem.” Reptér: Azért én persze kimentem. Mikorra nagy nehezen kiderítettem, melyik kapun jönnek majd ki, a biztonságiak kezdtek vegzálni. Közben az orrom előtt gurult ki a kocsi, benne az anyósülésen jól láthatóan vigyorgó Keith Richards. Mire levakartam magamról a bombaformában lévő „leverem a vesédet” security szakembereit, már el is tűntek a semmiben. No, nem baj, majd a hotelnál megcsinálom a képet…

Hotel: A Kempinski előtt nagy tömeg volt, rajongók, médiahiénák, turisták. A zenekar a reptérről nem a hotelbe ment azonnal, hanem ismeretlen helyre távoztak, amiről utóbb kiderült, hogy a Népstadion volt. Lehet, belőtték a cuccot, nem tudom, tökmindegy. Az egyik sportrovatos kolléga kapott fülest, hogy elindultak a hotel felé. Addigra én is odaértem, de gyorsan lehűtöttek. A kocsi beáll a mélygarázsba és a zenekar tagjai nem tartják a kapcsolatot a sajtóval. Naná! Mindig ez a vaker megy. Majd a rajongókhoz csak kijönnek. Nem jöttek ki! Kocsi megjött, összezördülés a biztonságiakkal, majd vártam kb két órát, semmi. Ez van. Na de majd a koncert előtti fogadáson, a VIP sátorban biztos ott lesz a zenekar. Ezzel csak az volt a gond, hogy a sajtó egyáltalán nem volt oda meghívva, de ezen sosem akadtam fenn!

VIP sátor: A VIP részleg a Kisstadion felöli bejáratnál volt felállítva és az volt kiadva a felvigyázóknak, hogy fotóst a közelébe sem! Mert különben nem tudom mi lesz, de valami biztos lesz. Tök logikus, itt van a világ legrégebben létező, tán legismertebb zenekara, nehogy már ez megjelenjen a sajtóban! Isten ments! Szerencsére a portás nevű izé nem volt kikapcsolva a rendszerből, ezért láttam némi reményt…
-Jó napot kívánok, a Kurírtól jöttem az eseményre!
-Óóóz nem nyilvónós fiatalömber! (ez hogy került Budapestre portásnak?)
-Nu bátyám, nekem most szóltak, hogy biz jöjjek ide én meg biz idejöttem. Ha nem hiszi, hívja fel a Demszkyt  itt a száma! (letettem elé a főnököm telefonszámát. Itt kettős bukta is fennállt. Egyrészt nem voltam biztos benne, hogy a forma tényleg annyira hülye, hogy „információért” felhív egy vadidegen számot, ahol bárki mondhat bármit, másrészt abban sem voltam biztos, hogy a főnököm se lesz annyira hülye, hogy nem fogja fel, hogy itt azonnal blöffölni kell, és elkezd kérdezősködni. Kit keres, mit akar, milyen stadion?) A portás hülye volt, mert telefonált, a rovatvezető viszont kivételesen nem, így aztán:
-Halló, Városháza? Egy kollégájuk itt akar fényképezni a RoringSón fogódáson. Hogy beengedhetem a sótorhoz? Rendben, értettem. Nu, fiatalömber, menjen itt balra, aztán megint balra!

Ez azért kés a vajban, nem? Ok, hogy csak a sátorig, de máris beljebb vagyunk. Közben ezerrel járt az agyam, hogy mit fogok hazudni a sátornál? Hatalmas mázlim volt! A turné főszponzora egy nagy autógyár volt és a Magyarországi képviselet igazgatója is akkor ért a sátorhoz. Én ugyan őt nem ismertem, de a hostess lányok ezt nem tudták. Így aztán odamentem hozzá és megkérdeztem, hogy mennyi az idő. Aztán mondtam valami Mick Jaggerről szóló anekdotát, amin jót vigyorogtunk. A csajok csak azt látták, hogy beszélgetünk és rögtön összekapcsolták, hogy ezek „együtt vannak” és mikor odaértem és bemondtam, hogy az XY autómárka, rögtön beírtak az igazgató úr mellé és simán besétáltam a VIP sátorba. Jó mi? Kár, hogy az egész nem ért semmit, mert a zenekar nem jött el… Másnap kinyitottam az újságokat és a konkurencia a következőt prezentálta: Címlapon a zenekar, amint a reptéren sétálnak le a lépcsőn (azóta nem hiszek a koncertszervezőknek), címlapon Mick Jagger, amint integet a Kempinski előtt. (kiderült, hogy 3 óra múlva még is kijöttek pár másodpercre, amikor én már a sátornál voltam) Hát ennyi. Aztán este elmentem fotózni a koncertre, ahol Keith Richards egész egyszerűen kiröhögött… Jogos, igaza volt!

(morpho)