photo by morpho

A minap olvastam, hogy Stadler József visszavásárolta „legendás” futballstadionját Akasztón, ami mostantól akár sporteseményekre is kibérelhető…. (Kár, hogy közben gyapotot lehet szedni a kezdőkörben!) Hogy mit fog vele kezdeni Józsi bácsi, azt nem tudni, de nekem rögtön ez a kép ugrott be 1996-ból, amikor még nagy emberekkel történtek nagy dolgok az akasztói stadionban. Torgyán doktor egyértelműen kampányolni ment Akasztóra, Stadler meg otthon volt az olajszőkítés fellegvárában, de hogy Öcsi bácsi mit keresett pont akkor ott, arra már nem emlékszem. Lehet, hogy meg akarták ünnepelni Torgyánnal a „Horngyulamonyonle!”ezredik parlamenti előadását, vagy mittudomén.

De a lényeg Stadler magabiztossága. A sziklaszilárd stadion- és fociklubtulajdonos, aki egyszerre maga mögött tudhatja a „rendszerváltó” pártelnököt és a nemzeti legendát. Nem is rossz teljesítmény egy juhásztól! Persze Stadler is jól tudta, hogy szemfényvesztés az egész, és kizárólag a kis magyar „valóságnak” köszönheti ezt a fantasztikus életérzést, amit talán még akkor sem élhetett így át, amikor visszaigényelte Leonardo da Vinci „Az utolsó vacsora” című bordűrje után az áfát. (Kár, hogy nincs a képen az az idióta az adóhivatalból, aki visszautalta neki!)

Szóval, Stadler „Juhász” József azóta többet látogatta a börtönt, mint a focipályát, de a magyar labdarúgás helyzete mit sem változott, sőt! Továbbra is pártkatonák ülnek a klubelnöki székekben, továbbra is átláthatatlanul ömlik a közpénz a labdarúgásba, ami még mindig a tisztakezű kalandorok és jólszituált vállalkozók birodalma. A magyar klubok továbbra is kb. az első körben kiesnek a nemzetközi kupákból, a válogatott, meg hát pont olyan sikeres most is, mint akkor, mondjon bárki bármit is. Ráadásul a Videoton VIP páholyában kis szerencsével mostanság is hasonló fényképeket lehet készíteni. A szereplők ugyan mások, de a hangulat a régi.

Én nem tudom, hogy van az, hogy ha egy politikus focilabdát lát, rögtön kicsöpög a fülén az adrenalin és menthetetlenül klubelnök akar lenni. Most inkább nem sorolnám fel az összes játékost, de a mélypont tényleg az volt, amikor a középen ülő Józsi bácsi a Fradi elnökeként elsőnek vette át a Ferencváros 100. születésnapjára készült emlékérmet – a saját magának rendezett ünnepségen. A fradisták csak a kezét rázták: „Köszönjük neked ezt a száz évet, Jóska!” Na, jó, mondjuk kopaszokat kétségkívül nem küldött a választási irodához, de a Fradi-szív azért ott dobogott az újpesti ügyvédben… Vagy mégsem, és csak politikai hanta, meg pénzlenyúlás volt az egész? Lehet, hogy nincs is adrenalin, meg focilabda, csak a zseton?

Az egész történet legérdekesebb karaktere a focista, esetünkben Puskás. Az egyetlen figura, akinek tényleg van köze a focihoz, de csak a fényképhez kellett. És amióta meghalt, pont jó arra, hogy a Nemzeti Sport főszerkesztője államtitkári rangban a Puskás-ügyek hivatalos nagykövete legyen, jelentsen ez bármit is. Fasza! Mondom én, hogy nem változott semmi! Leszámítva, hogy az akasztói focipálya szép csendben elrohadt az évek alatt, amíg egykori tulajdonosa börtönben ült és az ország akkori legmodernebb stadionjával álmodott…

(morpho)