Lassan közhelynek számít az a mondat, hogy az idei nyár volt hátralévő életünk leghűvösebb nyara. Pedig minden tény abba az irányba mutat, hogy ez bizony így van! Tömegek lettek rosszul Európa kedvenc mediterrán turistamágnes nagyvárosaiban, a déli tengerekben megfőnek a korallok, az átlaghőmérséklet melegrekordokat döntöget, és a most szeptemberben zajló Amerikai Nyílt Teniszbajnokságon, a szabadtéri szaunává alakult pályákon a végkimerülésig szétesett játékosok jeges tömlőkkel a nyakukban kóvályognak. Ha valaki ezt nem veszi észre, azzal nehéz mit kezdeni, ezért a klímakrízist tagadó emberkéket már jó ideje nem szoktam győzködni, csak megmutatom nekik az elmúlt 140 év átlaghőmérséklet változásának grafikonját, aztán elterelem a beszélgetést más irányba. Ha valaki nem akarja észrevenni, amit a saját szemével lát, akkor azzal nehéz bármit is kezdeni.

© photo by morpho

Ez a kép a Balatonon készült idén nyáron, és az Ábrahámhegy előtti partszakaszt ábrázolja. A kép érdekessége az, hogy ilyen fényeknek itt nem szabadna lenniük. Nem csak nyáron, hanem semmikor sem. A lemenő napnak vörösre kellene festenie az egész víztükröt, és kék felületeknek még nyomokban sem szabadna látszódniuk. Nem is beszélve a foltokban feltűnő barnás elszíneződésekről, amelyeket leginkább a Níluson lehet látni, ott is főleg az ősz közepén, valahol Luxor és Asszuán között. Annyira magas a vízpára és a széndioxid koncentráció a levegőben, hogy összevissza veri a fényt, miközben olyan fénytörések alakulnak ki, amit csak az erre specializálódott fizikusok tudnának kibogozni. A naplemente eredeti fényeit a légkör nem engedi rávetülni a víztükörre.

Ezen a képen semmilyen digitális manipulációt nem hajtottam végre, még a kontrasztba sem piszkáltam bele. Pont olyan, mint amilyennek akkor ezt mindenki látta. Gyerekkoromban ezek a barnás fénytörések elképzelhetetlenek voltak, és a naplementét közvetlenül követő percekben a víz sosem volt kék. A jelenséget talán tíz éve tapasztaltam először, de akkor arra fogták, hogy Afrikából szaharai por érkezett a tó fölé, és az festette meg a természetes fényeket. Aztán egyre sűrűbben fordult elő a jelenség, míg mára lassan mindennapossá vált, különösen a negyven fokot kerülgető kánikulai napokon. Pedig itt már szó nincs a Szaharáról, meg a homokról. Ez már a vegytiszta klímavalóság, amitől évről évre egyre jobban szenved mindenki.

Lassan ősszel és tavasszal mennek majd az európaiak és az amerikaiak nyaralni, és ilyen gagyi telek mellett hűtésre már most többet költünk, mint fűtésre. Ez egyébként azért nagyon klassz, mert a légkondik ugye árammal mennek, ami miatt aztán nyáron is csutkára tekerik az erőművek kapacitását, ami még tovább növeli az üvegházhatást. Arról már említést sem tennék, hogy miként viselik mindezt Dél-Ázsiában és Afrikában, merthogy sehogy. Tömegével vándorolnak az emberek a hőségből és szárazságból a víz felé. Már ahol még van. Például a Balaton egyelőre tartja magát. De a fénytörésekből már látszik a változás, és javaslom, ezt mindenki gondolja át, mert a fények bizony makacs dolgok.

(morpho)