A nyári szünet előtti utolsó poszt a sirályokról szólt. Arról, hogy milyen régi és bensőséges viszonyom van a sirályokkal, pedig tulajdonképpen az egész teljesen véletlenül alakult így. Viszont most mutatok egy példát arra, hogy miként lehet tudatosan felhasználni a madarakat, esetünkben a sirályokat arra, hogy feldobjanak egy képet, még akkor is, ha az a kép egyébként sirályok nélkül sem lenne igazán rossznak mondható.

© photo by morpho

A madarak megjelenése egy fényképen mindig is hálás dolog. A főtéma mellett szinte a semmiből lehet elővarázsolni egy másodlagos képelemet, csak meg kell kérni valakit, hogy tapsoljon egyet és zavarja fel a környéken ücsörgő galambokat, azok végigrepülnek a képen, és már meg is vagyunk. Létezik olyan fotográfus, aki bármelyik profi bűvészt lepipálva a kabátujjából varázsolja elő a galambokat, hogy feldobjon egy unalmas utcarészletet. Hát, én ennyire azért nem vagyok penge, úgyhogy jobb híján külső segítséget szoktam igénybe venni a madarak előszuggerálásához, ami néha egész komoly nehézségekbe ütközik.

Jelen esetben Londonban ütköztem abba a problémába, hogy a naplementés, Big Benes, parlamentes háttér elé kéne még valami, amitől másmilyen lesz majd a kép, mint az összes többi naplementés, Big Benes, parlamentes, amit a London Eye környéki szuvenír boltok képeslapárusai nagy tételben rásóznak a már szelfizni is lusta turistákra.

Hogy minek vesznek még mindig a turisták képeslapokat, az komoly fejtörést okoz. Van rá ugyan több verzióm is, de igazándiból egyik sem áll túl erős lábakon. Elküldeni biztos, hogy nem szokták, arra ott van a telefonba épített kamera és az e-mail. Ezzel az ajándék opciót is kilőttük. Van még az a verzió, hogy teleragasztgatják vele otthon a hűtőszekrényt, de ha mindenki ezt csinálná, kereskedelmileg akkor sem érné meg az egész. Nem akarok tovább fárasztani senkit ezzel a problémakörrel, de ha valaki szokott venni képeslapokat, kérem, segítsen nekem megoldani ezt a rejtélyt.

Szóval, a sirályok nyilván nem fognak maguktól az orrom előtt repkedni, ezért aztán a nemes cél érdekében valamilyen csalit kell használni. Közismert, hogy a gyerekek imádnak állatokat etetni. Ezzel nyolc éves korom környékén magam is így voltam, de aztán valahogy kinőttem az egészből, ráadásul a mai gyerekek már korántsem olyan lelkesek, mint anno az én korosztályom volt, sőt, ők is inkább fényképeket gyártanak a madáretetés helyett. Ha ez így megy tovább, akkor kábé az évtized közepére a Föld a nyolcmilliárd fényképész bolygójává válik, én meg mehetek újra állatokat etetni. Már ha lesznek még.

A trükk a következő. Az egyszeri fotográfus vásárol a közelben egy szendvicset, bagettet, perecet, akármit. Aztán megvárja a naplementét, odaáll a Temze korlátjához és elkezdi látványosan dobálni a levegőben röpködő sirályoknak a kenyérdarabkákat. Mikor már az összes londoni sirály odagyűlt, akkor ez felkelti a turisták gyerkőceinek érdeklődését, akik azonnal rácsatlakoznak a történetre és etetik tovább, immár helyettünk a sirályfalkát, így a felszabaduló kezeinkkel meg tudjuk ragadni a fényképezőgépet és le tudjuk gyártani az immár sirályos, naplementés, Big Benes, parlamentest.

Ez tulajdonképpen a street foodnak egy módosított változata, amikor az utcán kapható gyorskajával nem magunkat etetjük meg, hanem a sirályokat, meg persze a turistákat, akik egyáltalán nem veszik észre, hogy fel lettek áldozva a fotográfia oltárán. A másik opció az, hogy az ember letáborozik a Temzeparton és megvárja, amig pont naplementekor véletlenül pont elrepül néhány sirály közvetlenül az orra előtt. Valószínűleg ez is járható, bár én még nem próbáltam. Ha valaki mégis ezt az utat választja, akkor viszont javaslom, hogy azért egynél jóval több szendvicset vigyen magával.

(morpho)