„Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” János evangéliuma 3.16

© photo by morpho

Az argentin-brazil-paraguayi hármas határ argentin oldalán, az Iguazu vízeséstől négy kilométerre teljesen véletlenül egy igencsak különös építményre bukkantam. Egy taxisofőr hívta fel rá a figyelmem, hogy a hotellel szemben, ahol laktam, az út túloldalán, némi gyaloglás után meghökkentő épületet rejt az esőerdő. Nem nagyon szoktam bekapni az ilyen, jól felcsalizott turistoid horgokat, de mivel a másnap reggeli vörösbor és a taxi érkezése között maradt egy szabad órám, átsétáltam az említett épülethez, és hát, mit ne mondjak, a furcsa és meghökkentő jelzők nem festik le a látványt, amibe beleszaladtam.

Nehéz ezt az építményt egyetlen fényképen kifejezni, ezért mindenkinek javaslom, hogy nézze meg a honlapjukon található videót, hogy valós vizuális kontextusba tudja helyezni az Aripucát, merthogy így hívják az épületet, már ha az épület kifejezés alkalmazható itt egyáltalán. Az aripuca eredetileg egy guarani indián csapda volt, mellyel kisebb állatokat lehetett élve levadászni. Az egész olyan, mint egy faágakból összetákolt háztető, ami alá kaját raktak, egy bottal kipeckeltek, és amikor az állat aláment, kidöntötte a botot, a háztető szerű izé meg ráborult, és nem tudott kijönni. Utána meg jól megsütötték és megették.

A guarani egy dél-amerikai indián nép, amely Paraguay bennszülött lakosságának legnagyobb részét alkotja. A guaranik egyébként kitűnő harcosok voltak, és már a spanyol gyarmatosítás előtt is fejlett kultúrával rendelkeztek. Aztán jöttek a jezsuiták, és mint közismert, az inkvizíció olyan jó munkát végzett Dél-Amerikában, hogy a lakosság 99 százaléka áttért a katolikus hitre. Ez aztán abban kulminált, hogy jelenleg a pápa is dél-amerikai, de ez már a sztori vége, én meg maradnék még a közepénél.

Néhány éve az argentin Waidelich család kitalálta, hogy egy agrár-ökoturisztikai projekt keretében épít egy gigantikus méretű aripucát. Az egész projekt célja, hogy felhívja a látogatók figyelmét a válogatás nélküli fakivágás természetes környezetre gyakorolt negatív hatásaira, amellett, hogy bemutatja milyen fafajtákból áll a környező esőerdő.

Az Aripuca emlékhely egy 17 méter magas, 30 méter átmérőjű 500 000 kiló össztömegű, fatörzsekből álló, hatalmas szerkezet. Megépítéséhez nem kivágott fákat, hanem az erdő kidőlt fatörzseit használták. Az emlékmű összesen 28 őshonos fafajból épült, és minden egyes fatörzsbe bele van karcolva az adott fa neve és elterjedési területe. A fatörzsek közt bolyongva észrevettem egy „capilla” feliratú táblát, ami ugye magyarul kápolnát jelent, és a nyilakat követve a képen látható oltárhoz érkeztem. Merthogy ez egy templom oltára, még ha elsőre nem is tűnik annak.

A guarani indiánok nem csak Paraguayban, de Argentínában is élnek még, és közülük néhányan az Aripuca környékén táboroztak le. Színes nyílvesszőket és fafaragványokat árulnak az erre vetődő turistáknak, mondhatni, a szokásos hortobágyi csikós fíling. Viszont – mint már említettem a jezsuiták kimagasló hittérítési képességét – a vasárnapi misét ők sem hagyhatják ki, ezért építettek nekik egy kápolnát, ami az Aripuca szerves részét képezi, és pont ugyanazokból a fafajtákból van összerakva, mint az egész épület. A különbség csupán annyi, hogy a kápolnába beugró nélkül is be lehet jutni, míg az épület bejárásáért kétezer pesót kérnek, ami nagyjából egy palack jobb minőségű vörösbor árának felel meg.

A kápolnába, ha kicsit összehúzzák magukat, akár tizenöt ember is befér, szóval, nem kell a méreteket túlgondolni. János evangéliumának kifüggesztett fenti idézete és az oltár fő üzenete („Dios Planto de todo”) tulajdonképpen az erdőre vonatkozik: aki hisz az őserdő örökkévalóságában, az örökké a paradicsomban fog élni, amíg világ a világ; mert Isten már mindent elültetett.

(morpho)