A múlt heti, Sztalker Óbudán című dolgozatban már felkonferáltam a folytatást, úgyhogy most uszkve harminc évet repülve az időben a budapesti hajógyárak története és a cyberpunk közötti aktuális kapcsolatról polemizálgatnék.

© photo by morpho

Andrej Tarkovszkij 1979-es Sztalker című filmje, akárcsak Ridley Scott 1982-ben bemutatott mozija, a Blade Runner, (a magyar mozikban Szárnyas fejvadász) nyugodtan nevezhetők a cyberpunk filmek kiindulópontjának, melyek csúcsa talán az 1999-ben útjára indított Mátrix filmekben kulminált. A cyberpunk műfaj leegyszerűsítve a közeli jövőben játszódó utópiás sci-fi, azóta a kortárs tömegkultúra egyik népszerű stílusává vált. Olyan életérzés szerűség, ami a ránk zuhanó informatikai technológiai robbanás, a digitális forradalom kulturális hatásait égeti bele az ember retinájába.

A Blade Runnernek 2017-ben elkészült a folytatása is, amit részben Magyarországon forgattak Denis Villeneuve rendezésében. Ha a stáb a helyszín keresgélése közben betévedt volna a Népszigeten örök téli álmát alvó egykori Ganz Danubius Hajó- és Darugyár területére, jelentős megtakarításokat eszközölhettek volna a gyártási költségeken. Például a díszlet felhúzását teljesen kihagyhatták volna, és a digitális utómunkára is jóval kevesebb munkaórát kellett volna fordítani.

Valamikor nagyon régen jártam már ezekben az épületekben, de egy barátom idén nyáron ismét elvitt oda, és hát, a látvány legalábbis meghökkentő volt. Az egykori hajógyártás dicső múltjára már semmi sem utal, viszont az épületeket én simán műemlékké nyilváníttatnám. A gyárnak egykor otthont adó vasbeton szerkezetű épületek környezete és belső terei is olyanok, mintha egy filmforgatás helyszínén járkálna az ember.

Itt nem állt meg az idő, mert a városlakók új funkciókkal látták el a teret. A hatalmas, színes graffitiket festő cyberpunk művészek, sörözgető gimnazisták, kihegyezett fényképezőgépekkel mászkáló műkedvelők és az eső elől behúzódó hajléktalanok világa ez a teljesen magára hagyott épületkomplexum, ahol nekem a Blade Runner volt az első gondolatom, amikor körülnéztem. Tulajdonképpen csak a vöröses háttérfény hiányzik ahhoz, hogy a jelenlegi, erős disztópiás hangulatot árasztó helyszín utópiába forduljon.

A hatalmas betoncsarnokok vázai között egy valós FPS játékban találja magát az ember. Az FPS (First Person Shooter) játékok, mint amilyen a Call of Duty, a lövöldözős videójátékok egy olyan műfaja, ahol a játékos belső nézetből, a főhős szemén keresztül látja az eseményeket. Nem látni a játékos karakterének arcát, csak azt, hogy mikor milyen fegyver van a kezében. Ha a karakter találatot kap, akkor egy pillanatra vörös színben úszik a képernyő. Hát, itt az egész épület találatot kapott, mondhatni zárótűz alatt áll.

Már fotózás közben megjelent a fejemben a képeket elárasztó vörös fény, amiket aztán digitális utómunkával rá is pakoltam a képekre. Így gyártottam egy saját víziót az egyébként is fantazmagóriának tűnő valóságból. Tényleg érdemes lenne kezdeni valamit Cyberpest üresen álló, szemmel láthatóan senkinek sem kellő épületeivel, a letűnt korok furcsa hírnökeivel, mert igaz, hogy a végén valahonnan itt is megjelent egy biztonsági őr, aki kitessékelt minket a területről, de jó fej volt, és azt mondta, hogy szíve szerint maradhatnánk is akár, sőt, nyugodtan fejezzem be a fényképezést, csak hát ez az egykori gyár jelenleg mégiscsak életveszélyes. Gyaníthatóan igaza volt, úgyhogy már csak ezért is hasznosítani kéne valahogy ezt a jelenbe oltott cyberpunk díszletet.

Közben barátaimmal már több kulturális opciót is kidolgoztunk, ami az épületek hasznára válna, úgyhogy az illetékesek nyugodtan forduljanak hozzánk! Amíg ezen elgondolkodunk, én erre az évre leteszem a klaviatúrát és belefojtom magam a fogyasztói társadalom év végi kataklizmájába. Mindenkinek kívánok sok ajándékot karácsonyra és még több pezsgőt az újévre. Akinek nagyon hiányoznék, az se keseredjen el, a KÉP-regény sorozat 2024-ben is folytatódik.

(morpho)