Sose voltam egy nagy hattyú fan. Sőt, annak ellenére, hogy a madarak, mint fotótéma, meglehetősen közel állnak hozzám, a bütykös hattyúkat – személyes balatoni tapasztalataim alapján – kifejezetten utálom. Ezek a madarak egyébként tudtommal őshonosak voltak a Balatonon, de valamikor a XIX. század környékére kipusztultak, hogy aztán a XX. század nyolcvanas éveiben visszatérve gyakorlatilag átvegyék az uralmat a tó felett. Emlékszem olyan évre, amikor a parton állva egyszerre negyven hattyút is meg lehetett számolni, és a helyzet a végén tarthatatlanná vált.

© photo by morpho

A bütykös hattyúk amennyire szépek, annyira agresszívek is. Többször láttam, ahogy fújtatva, haragosan rátámadtak a strandoló gyerekekre, sőt, ha fiókáik vannak, akkor nagyjából bárkit megkergetnek, ha hagyja. Azt persze elvárták, hogy a turisták a nap huszonöt órájában etessék őket, mert ha nem, akkor megint csak jött az agresszív fújtatás. Ezen kívül felzabálták a frissen leívott halak ikráit a vízinövényekkel együtt, rendkívül sok mocskot pakoltak a tóba, és zavarták a horgászokat.

A kilencvenes években, amikor még telente a hideg időjárás nem csak elméletben létezett, előfordult, hogy a nagy, fehér madarakat reggelre a Balaton „körbefagyta”, és csórikámék arra ébredtek, hogy már nem tudják a lábukat kivenni a jég alól. Érdekes jelenség volt, hogy a kóbor kutyák, macskák és rókák seregei minden nap megnézték, hogy rá lehet-e már menni a jégre, ami aztán, ha elég vastagra hízott, tálcán kínálta fel vacsorára a mozdulni képtelen hattyúkat. Reggelre csak a nagy vértócsák, meg némi tollmaradvány jelezte, hogy ott valamikor egy madár volt. Ez volt a hattyú halála.

Aztán szerencsére valaki észbe kapott, és elkezdték ritkítani a bütykös hattyúk balatoni állományát. Összeszedték a lerakott tojásokat és meggyűrűzték a madarakat, hogy nyomon lehessen követni az állomány mennyiségi változásait. Manapság már jóval kevesebb hattyú van a tavon, és akár meg is barátkozhatnék ezzel az egész kérdéssel, de sajnos a múltból eredeztethető sebek oly mélyek, hogy még most is összerezzenek, ha bárhol a világon hattyút látok.

Egyetlen esetben viszont előfordult az, amiről korábban még csak nem is hallottam, ráadásul az első sorból egy hideg sör társaságában nézhettem végig a műsort. Két hattyú a Balaton közepén egymásnak esett, és vagy egy órán keresztül püfölték, ütötték, vágták egymást. Az sem érdekelte őket, mikor bementem a vízbe és egy nagylátó szögű optikával egészen közelről kezdtem fotózni. Először a Harcosok klubja ugrott be, aztán meg az jutott eszembe, hogy szezonon kívül, a kakasviadalok mintájára, lehetne rendezni hattyúbunyó rangadókat a Balatonon, és fogadásokat lehetne kötni a végkimenetelre. Minden madár nyakán van egy szám, úgyhogy könnyű lenne beazonosítani a győztest.

Amíg ezen merengtem, kiderült, hogy természetesen egy nő, mármint hattyúnő van a dologban, aki tisztes távolból nézte a bunyót és csak akkor akart közbe avatkozni, mikor a pálya már annyira elmérgesedett, hogy tartani lehetett az egyik delikvens hattyúdalától. Ez végül aztán nem következett be, mert a vesztes menekülőre fogta. Hogy most a féltékeny férj pipult-e be, vagy csak egy átmulatott éjszaka utáni eldurvult lánykérés utózöngéje volt a bunyó, az már sosem derül ki. Ez az eset már vagy tíz éve történt, de a jelenség azért nagyon fura, mert sem előtte, sem azóta madarak között ilyen brutális verekedést én nem láttam. Harcos típusú, egymással rendszeresen bunyózó madarak között sem. Sőt, az összes ősbalatoni ismerősöm meghökkent, amikor meglátta ezt a képet. Hát igen, a hattyú haláli.

(morpho)