„Navigare necesse est, vivere non est necesse”, azaz hajózni szükséges, élni nem muszáj – mondta állítólag Pompeius a hajósainak akkor, amikor viharban kellett gabonát szállítaniuk Szicíliából Rómába. Később aztán a római hadi tribunus Pompeiust a felesége és a fia szeme láttára leszúrta i.e. 48 szeptemberében. Holtteste felett Caesar állítólag könnyeket hullatott. Nekem csak a magyarországi hajógyártás egyik előkelő teteme jutott, több mint kétezer évvel később, bár azt gondolom, hogy régészeti és történelmi szempontból talán még közelebb is éreztem ezt magamhoz, mint Pompeius halálát az ókori Egyiptomban.

© photo by morpho

A mátyásföldi szovjet laktanya fotográfiai feltérképezése meghozta a kedvemet a szocialista nehézipar maradványainak górcső alá vételéhez, ami egyébként a magyar szociofotósok egyik legkedveltebb ténykedése volt a rendszerváltás környékén. Mivel akkoriban én csak egy alig húsz éves pályakezdő fotós szerűség voltam, nem gondolkodtam az ózdi kohászat felszámolásának dokumentálásában. Ráadásul baromi messze is volt a kedvenc sörözőmtől, ami az óbudai Fő téren volt megtalálható, így szóba sem jöhetett, hogy két sör között kiugrok Ózdra kattintgatni.

Ezzel szemben az Óbudai hajógyár majdhogynem bent volt Óbuda közepében, a Hajógyári-szigeten. Azért legalábbis frappáns, hogy egy hajógyár a Hajógyári-szigeten van, ráadásul mindig is foglalkozhatott a kérdés, hogy vajon azért van ott hajógyár, mert eleve így hívták a szigetet, avagy azért hívják így, mert lett rajta egy hajógyár. Ez egyébként tényleg fontos, mert a sörözőben, ivócimborális körben morphondíroztam el ezen a frappancián, ami az elfogyasztott sörök számának köszönhetően egy idő után odáig fajult, hogy nekem muszáj volt körülnéznem a gyár területén, ráadásul rögtön, de azonnal!

Az nyilvánvaló volt, hogy a főbejáraton nem fognak beengedni, az addigra már egyébként tök üresen álló, csendben rothadozó épületek és daruk közé, ezért a másik oldalról próbálkoztam, a K-híd felől, ahol a Sziget Fesztiválra lehet nyaranta bejutni. Egyébként elég sima ügy volt átmászni a kerítésen, mert a gyártelep északi végét nem őrizte a kutya sem. A képekből ítélve nem is nagyon volt mit, bár engem akkor ez a látvány eléggé megdöbbentett.

Az egész olyan volt, mintha hirtelen Andrej Tarkovszkij Sztalker című filmjében a Zónába keveredtem volna. Mintha egy hatalmas, egykor pezsgő életű gyárváros területéről atomháború miatt hirtelen eltűntek volna az emberek. A daruk, a szerelőcsarnokok, az utak menti jelzőtáblák romjai még magukon viselték a létező szocializmus klasszikus nyomait. A hajóépítő műhely egykori brigádjainak teljesítményértékelése még mindig kint figyelt a falon, mint a szovjet zászló az egyik dokkban álldogáló hajón vagy a rengeteg figyelmeztetés arról, hogy mi tűzveszélyes (kb. minden), hogy hová ne álljunk, (kb. sehová) és ami ezen kívül még tilos.

Érdemes végignézni a képgalériát és közben nem feledni, hogy mikor én ezt 1992-ben lefényképeztem, akkor ez a gyár már évek óta nem működött úgy igazán. Minden tárva-nyitva volt, mindenhová bementem, amire lehetett, felmentem, és csak akkor figyeltek fel rám, amikor már legalább öt-hat tekercs filmet elfényképezve majdnem a bejárathoz értem. Ez nekem egyben a kijáratot is jelentette, merthogy akkor aztán erőteljes mozdulatokkal kihessegettek az egykorvolt üzemi területről, és bár nem értették, de én remekül szórakoztam az egészen, hiszen az elkészült képek bírtokában mentem vissza a sörözőbe, ahol a névvitát végül azzal zártuk le, hogy maradtunk az Óbudai-sziget elnevezésnél.

Egy évvel később már ennyi sem maradt az egészből. A darukat szétszedték, ami mozdítható volt, elvitték, a néhány használható épületbe pedig pornóstúdiók, nagyker raktárak, később diszkók költöztek. Azóta sem tudom egyébként, hogy Pompeiusnak mennyire volt igaza a hajógyártás jelentőségének megítélésében, de az biztos, hogy harminc évvel az óbudai gyárlátogatást követően a történet meglepő módon szintén egy filmbe illő sztorival és hajógyártással folytatódott, de ezt nem most írom le, mert szerintem momentán elég lesz ennyi a velünk élő történelemből. Inkább folytatom a jövő héten.

(morpho)