Ez ilyenkor, a téli blogcsend elmúltával, mindig úgy van, hogy eszembe jut egy csomó kép, amiről írni kéne. Aztán elkezdem őket keresgélni, és közben a kezembe akad valami egészen más, amiről már azt se tudtam, hogy létezik, viszont beugrik a sztorija, ami miatt aztán gyorsan kidobom a kukába az összes addigi elképzelésemet, amiket aztán a következő hétig simán el is felejtek, és kezdődik elölről az ötletelés, hogy aztán péntekig megint találjak valami egészen mást. Na, ennyi belső információ után sajnálattal meg kell állapítanom, hogy a gnú annyira jelentéktelen, hogy szinte már nincs is. Sokan azt se tudják, hogy mi az, és ez nem is meglepő. Még az Oroszlánkirályban is csak a „takarmányozás” menüpontban szerepelt a stáblistán. Előbb csinálnak rajzfilmet egy varacskosdisznóról, meg egy szurikátáról, mint róla.

© photo by morpho

Egyetlen gyerekmese sem szól egy gnúról sem, és a nagy vadászok Kittenberger Kálmántól Széchenyi Zsigmondig egyetlen gnút sem ejtettek el. Vagy ha véletlenül mégis, akkor nem írták meg, mert estére, mire odaültek a jegyzeteik elé, elfelejtették az egészet. A nagy vadászokat, mint ahogy a turistákat is, csak a Big Five, a nagy ötös érdekli – konkrétan az oroszlán, a leopárd, az orrszarvú, az elefánt és a bivaly. Még a gepárd vagy a zsiráf sincs köztük, nem hogy a gnú!

Mégis kit érdekel egy gnú? Ráadásul még a nevét sem lehet normálisan kimondani!

Hogyhogy kit? Hát engem! El sem tudja képzelni az egyszeri Afrika rajongó, hogy mennyi csoda, mennyi báj, mennyi varázslatos fantázia lapul meg egy átlagos kelet-afrikai gnú egyéniségében. Sőt! Egy gnúnál csak egy kölyök gnú lehet még csodásabb! A kétezres évek elején a Kilimandzsáró lábánál, a tanzán-kenyai határnál találkoztam a képen látható gnú mamával, aki egy kiadós trópusi zuhé után indult piknikezni a szavannán meglehetősen kajla csemetéjével.

A helyi túravezető hívta fel a figyelmemet arra, hogy a kis gnú nem mer bemenni a vízbe. Míg az anyja keresztül gázolt a hirtelen a semmiből keletkezett pocsolyákon, addig a borjú rendre kikerülte az összeset, és ezzel nagyon komoly pluszmunkát pakolt a nyakába, mert minden kerülő után lemaradt a mamától, hogy aztán utána fusson és utolérje. Aztán elérkeztek ahhoz a ponthoz, ahol az összefüggő pocsolyák már egy folyócskát képeztek a szavanna közepén, és itt már nem volt mit kikerülni. A gnú borjú megállt és úgy döntött, hogy ő itt végzett is, nem megy tovább. Az anyja mindent megpróbált, hogy bátorságot öntsön a csemetéjébe, és sokszor úgy tűnt, hogy na, most akkor elindul végre, de aztán valahogy mindig meggondolta magát. Ez volt az a pont, amikor rájöttem, hogy a gnú miért csak oroszláneleségnek jó a szavannán.

Szegény gnú mama már a ciánkapszuláját kereste a fűcsomók között, mire a mikrobuszom vezetője hirtelen gázt adott, és ettől a kis gnú annyira megijedt, hogy a lovak közé dobta a félelem gyeplőjét és beleugrott a pocsolyába. Én meg közben majdnem kiestem a buszból, mert nem számítottam erre a gázfröccsre és éppen a keresőbe nézve csak a fényképezőgépembe kapaszkodtam. Még szerencse, hogy ijedtemben megnyomtam a gombot, így aztán van képes bizonyítéka is a bátortalan gnú borjúnak, hogy ő igenis beleugrott abba a rettenetesen veszélyes pocsolyába. Egyébként senki sem vette volna őt észre soha.

(morpho)