A kilencvenes évek végén csináltam ezt a képet Nagykanizsán. Egy utazó cirkusz idomított jegesmedvékkel lépett fel, és bár eredetileg az előadást fényképeztem, előtte szétnéztem a színfalak mögött is. Akkor láttam először, hogy milyen körülmények között szállítják a cirkuszosok az állatokat, és akkor még ugyan Magyarország nem volt tagja az EU-nak, de egyből az merült fel bennem, hogy vajon ezzel a cirkuszosdival minden rendben van? Vajon megéri-e parányi ketrecekbe kényszeríteni az amúgy hatalmas térigényű jegesmedvéket, hogy aztán néhány órán keresztül a manézsban az emberek szórakoztatásáért dolgozzanak meg a napi betevőért?

© photo by morpho

A jegesmedvékről nekem mindig is a szabadság jutott eszembe, ahogy prédára lesve magányosan kóborolnak a hatalmas jégmezőkön. Azóta nagyot változott a világ. A jégmezők lassan elolvadnak, a medvék meg jobb híján az emberek által lakott területeken keresgélik a kaját. Az egész olyan, mintha ez a 25 évvel ezelőtt készült képből áradó szomorúság előre vetítette volna a mostani szomorú jelent.

Az előadás egyébként hasonlóan borús volt. Egy kortalan hölgy egy ostorral csapkodott vagy féltucat jegesmedve között, akik nem túl lelkesen ácsorogtak két lábra, meg hosszas unszolás után felmásztak egy nagy labdára. A nézőtér a porondtól rácsokkal volt elválasztva, a medvék meg hatalmas mancsaikkal a rácsok közt átnyúlva próbálták az első sorban ülők arcát letépni. Közben egy Jiří Menzelre kísértetiesen emlékeztető porondmester igyekezett a nézőket távol tartani a medvéktől. Csupa móka és kacagás volt az egész. Azon méláztam, hogy biztos, hogy jól van ez így, biztos, hogy erre szükség van? Illetve, helyesen fogalmazva: biztos, hogy így van ez jól?

Azóta eltelt egy negyed század, és immár az EU teljes jogú tagjaként sem változott sok minden a magyarországi cirkuszokban. A cirkuszosok szerint persze minden rendben van, mert ők nagyon is emberségesen bánnak az állatokkal, már ha ez lehetséges egyáltalán, de mivel ők ebből élnek, nyilván nem fognak mást mondani. Én nem szeretnék állást foglalni a kérdésben, már csak azért sem, mert fogalmam sincs, hogy mekkora a cirkuszba járók aránya a magyar társadalomban, meg nem tudom azt sem, hogy egy állat mennyire szereti megcsinálni a karikán ugrálást és a két lábon járkálást, vagy úgy általában bármit, amit megtanítottak neki.

Az viszont biztos, hogy az Európai Unió tagállamaiban sorra tiltják be a vadállatok cirkuszi szerepeltetését. Az idei évben Franciaország és Portugália is csatlakozik ezekhez az országokhoz, és lassan alig marad olyan EU-tag, amelyik jó szemmel nézné a vadállatok cirkuszi attrakcióit.

Este, előadás után a kollégámmal elmentünk egy helyi bárba, hogy némi alkoholba fojtsuk frissen szerzett jegesmedvés-cirkuszos tapasztalatainkat. Először azt hittem, tévedek, de az egyik sarokban a Menzel arcú porondmester ücsörgött tök egyedül és enerváltan, maga elé bámulva egyik felest itta a másik után. Már kezdtem aggódni a jövője miatt, de hirtelen felpattant, kért még egy vodkát, majd egy legbelülről kikívánkozó sóhajjal felmordult. „Nem bírok annyit inni, hogy kibírjam a halszagot! Megyek, megetetem a rohadt medvéket!” Kitámolygott a bárból, mi meg nem tudtuk, hogy röhögjünk vagy sírjunk ezen az egészen.

Azóta nem voltam még a cirkusz közelében sem. Valahogy nem vágytam oda. Pedig például a bűvészeket gyerekként is kifejezetten szerettem. De ott is felmerül, hogy a kalapból előkapott nyuszi vajon mennyire örülhet ennek az egész cécónak. Mert ha annyira, mint ez a jegesmedve a képen, akkor maradjunk inkább a kártyatrükköknél!

(morpho)