Megmondom teljesen őszintén, hogy nem vagyok naprakész a lovasterápia orvosilag meghatározott összegzésében, ezért kicsit utánanéztem a dolognak. Az emberek már az ókorban is lovagoltak, és nyilván kialakult egy érzelmi viszony a ló és a lovas között, ezt nem nehéz összerakni, de a lovasterápia nem csupán a lovakkal kapcsolatos tevékenységek mindennapi elvégzését jelenti, nem merül ki a lógondozás vagy a lovaglás stresszoldó, figyelemelterelő és más pozitív hatásaiban. A lovas és a ló közti kapcsolatra épül az egész, és a lovasterápia nem csak egy fogalmat takar, hanem foglalkozik gerincjavító fizikoterápiával, van gyógypedagógiai lovaglás pszichés problémákra, és van a  lovas pszichoterápia, ami a legújabb opció lovas vonalon, és a vele kapcsolatos tapasztalatok még nem látszanak eléggé.

© photo by morpho

Ami biztos, hogy a ló a pszichoterápia hatásának erősítésében tölt be fontos szerepet. Na, most ehhez az egészhez nekem semmi közöm nincs, és soha nem is volt. Legalábbis orvos sosem írt fel nekem ilyesmit, de azért van némi rálátásom a dologra, mert nagyjából húsz évvel ezelőtt vagy fél évig dolgoztam egy lovas magazinnak, és ez alatt az idő alatt igyekeztem a lovakkal való kapcsolatomat egy életre kimakszolni. Az egész történet az azóta már jobblétre szenderült Aranykorsó nevű csapszékben kezdődött és jellemzően ott is zajlott. A lovaskalandokat megelőzően ugyanis ebben a kocsmában találkoztak a szerkesztőség munkatársai, ezért aztán a lovakról szóló izgalmas riportok sokszor vagy egyáltalán nem készültek el, vagy napokkal későbbre tolódtak.

Ez úgy kezdődik, hogy én iszom egy sört, mondván, úgyis a kolléga vezet. Aztán a kolléga is iszik egy sört, mondván, hogy menjünk inkább délután. Itt gyorsan felhívtuk a riportalanyt, hogy csak délután négyre érünk ki Újszilvásra. De mivel a sörhöz – hogy, hogy nem? – némi Unicum is keveredik, ez az időpont este hétre tolódik. Aztán délután négykor kő-papír-ollóval próbáltuk eldönteni, hogy melyikünk hangján hallatszik kevésbé az addigra elfogyasztott irdatlan mennyiségű alkohol hatása, merthogy valakinek harmadszor is telefonálni kellett, hogy az addigra teljesen hülyére vett riportalanyt megkérje, hogy tegyük át az egészet egy másik napra, merthogy nekünk lóhalálában el kellett loholnunk egy halaszthatatlan, hirtelen felbukkanó eseményre.

Röviden összefoglalva: a lovasterápiáról nekem mindig a nagy tételben elfogyasztott alkohol és a heveny lerészegedés jut eszembe, ami vélhetően nem egyeztethető össze a lovasterápia eredeti célkitűzéseivel. Talán még a lovas pszichoterápia állhat hozzá a legközelebb, de itt is erősen ki kell tágítani a teret, hogy az Aranykorsó beleférjen. Na, most, aztán ha jó esetben sikerült átpakolni a sztorit egy másik napra, akkor volt esély rá, hogy később megjelentünk a helyszínen és belelovaltuk magunkat a lovardák és lovasiskolák istállószagú világába.

Próbáltam a lovasvilágot megkedvelni és megmerítkezni a lovasbemutatók, nyeregkészítők, lovasrendőrök és lóidomárok megszámlálhatatlan sűrűjében, de arra kellett rájönnöm, hogy ez a lovas história nem nekem lett kitalálva. Ez akkor esett le, amikor már hónapok óta fényképeztem a lovakat és egyetlen valamire való fényképet sem csináltam. Amikor az ember rengeteget fényképez és egy jó képet sem csinál, ott valamivel komoly gond van, és ha ez tudatosul, érdemes átgondolni az egészet.

El is határoztam, hogy kiszállok a lovas buliból, de volt még egy utolsó munka, amit elvállaltam, és aznap nem a kocsmából indultunk, ezért sikerült megérkezni a helyszínre. Arra is emlékszem, hogy Kőröshegyen voltunk egy lovas formánál, aki lovasterápiával foglalkozott, és éppen egy autista kislánynak tartott foglalkozást. Azt hiszem, hogy akkor értettem meg, mit jelent az ember és a ló kapcsolata, és akkor készítettem az egyetlen, fotográfiailag is értékelhető fényképet a lovas korszakomból. Konkrétan ezt a képet, ami itt figyel a posztban. Azt gondolom, nem szükséges fotóesztétikai elemzést mellékelnem hozzá, a lényeg mindenkinek átjön. Lehet, hogy többet kellett volna foglalkoznom a lovakkal, talán jobban megérthettem volna és jobban megszerethettem volna őket. Ezen töprengtem hazafelé a kocsiban. Végül azért persze bementünk az Aranykorsóba, mert valahogy fel kellett dolgozni ezt a történetet is.

(morpho)