Húsz éve már, hogy Magyarország csatlakozott az Európai Unióhoz, ami két szempontból is jelentős dátum számomra. Egyrészt ez egy teljesen új fejezetet  nyitott az ország életében, másrészt itt ért véget az én klasszikus, eseményalapú, dokumentarista fotográfiai ténykedésem. A sors hozta ezt így, nem én akartam, de nekem az EU-csatlakozásról már örökké ez fog eszembe jutni. Pedig tök jól indult az egész.

© photo by morpho

Egy újság megbízásából végigfotóztam az egész EU-csatlakozási ceremóniát, annak minden eseményével egy teljes éven át. Az első emlékezetes tétel a 2003. március 15-én megépült Európa Híd elnevezésű pontonhíd volt a Dunán, amit a Magyar Honvédség II. Rákóczi Ferenc Műszaki Dandár szentesi katonai szervezete épített fel Budapesten, a Parlament és a Batthyány tér között. A 62 részből álló, 430 méter hosszú pontonhidat 22 tolóhajó tartotta a vízsodrással szemben. A híd háromnapos fennállása alatt több mint 400 ezren keltek át rajta. Volt az egésznek valami múltidéző fílingje.

Annyira azért én se vagyok penge, hogy a dunai hidak kronológiáját fejből vágjam, ezért kicsit utánatörténészkedtem a budapesti átkelési lehetőségeknek. Feltételezések szerint már a római korban is épülhetett valami féle híd a Dunán, a 2. században, ami az aquincumi légiós tábort kötötte össze Pest ókori ősével, Contra-Aquincummal. Ennek viszont meglehetősen gyenge lábakon állnak a régészeti alapjai. Az is lehet, hogy a Dunából előkerült ókori maradványok csak egy nagy kikötőből származnak, és a katonákat meg a muníciót hajóval szállították át a folyón.

Aztán a török hódoltság alatt már bizonyíthatóan épült szezonális hajóhíd, sőt, egy bizonyos Szokollu Musztafa budai pasa, 1571-ben a mai Ybl Miklós tér magasságában olyan csodálatos hajóhidat készíttetett, melynek láttára az építőmesterek elámultak. A híd azért volt szezonális, mert akkor még létezett a tél nevű évszak Magyarországon, és a dunai jégzajlás miatt az egész hidat el kellett bontani. Azonban az 1602-es Buda és Pest elleni ostrom alkalmával a keresztény támadóknak sikerült gyújtóhajóval megsemmisíteniük a zárólánccal kombinált török hajóhidat. A törökök hídja véglegesen csak 1686-ban, Buda visszafoglalásakor pusztult el. Ekkor a visszavonuló pesti török helyőrség a hajóhidat felgyújtotta.

Azért Buda és Pest nem csak hídépítésben, de hídrombolásban is jeleskedett az évszázadok során. A Habsburg korban az első pontonokon álló hajóhíd, 1767-ben épült meg, amikor Mária Terézia rendelete alapján a helytartótanács felszólította a Hajózási Hivatalt, hogy gondoskodjék egy hajóhíd felállításáról. Később ebből az alkalmi hídból lett az állandó pest-budai hajóhíd. A hajóhidat télen persze szét kellett szedni, ezért az év téli hónapjaiban Pestet és Budát nem kötötte össze semmi. Bár amikor a Dunán kialakult a tartós jégpáncél, és elég vastagnak és biztonságosnak bizonyult, kijelölték az átkelésre alkalmas helyet. Homokkal vagy szalmával szórták fel, hogy biztonságosabbá tegyék a közlekedést. Az így kialakított jéghidat helyenként ki is világították.

A végső megoldást az 1849-ben átadott Lánchíd jelentette, amihez további állandó átkelők csatlakoztak, míg 1945-ben a nácik fel nem robbantották az összeset. Egyébként tök feleslegesen, mert a szovjet hadsereg simán átkelt a Dunán. Aztán 1945-től érkezett el Budapesten a pontonhidak aranykora. Volt itt minden! 1945-ben szovjet katonai pontonhíd, mely Pestet és Budát kötötte össze a Margit-sziget déli csúcsánál, aztán 1946-ban a Margit pontonhíd, amelynek stabilitását jól jellemezte, hogy a Dunán úszó jégtáblák kimozdították helyéből a középső, úgynevezett hajózó nyílását. Szintén 1946-ban adták át a gyalogos forgalomnak a felrobbantott Margit híd közelében épült, a népnyelven Mancinak nevezett pontonhidat, sőt ’46-ban az Erzsébet híd roncsaitól északra megépült Petőfi pontonhídon is át lehetett kelni a Dunán, amelyet Budapest népe Böske hídnak hívott.

Na, ezekhez képest a 2003. március 15-re felépült Európa-híd kifejezetten a béke és az európai integráció jegyében nyílt meg, és az alatt a három nap alatt, amíg létezett, felidézte a letűnt történelmi korok emlékét, miközben előre vetítette Európa újra egyesülésének lehetőségét.

Hogy ez mennyire jött össze, azt döntse el mindenki sajátból, de az biztos, hogy nekem az egész EU-csatlakozás egyéves dokumentációjából ennyi maradt meg, ez a híd, semmi más. A többi negatív elveszett egy költözésnél, pedig folyamatosan fényképeztem a budapesti eseményeket a feldíszített hidakkal, a többnapos Andrássy úti bulival és az éjszakai mulatságokkal. Ez a kép is csak azért maradt meg, mert megvették egy könyvbe a képet, és kölcsönadtam nekik a negatívot, mert akkor épp nem volt szkennerem. Szerencsére évekig nem kaptam vissza, így aztán mikor elveszett minden, ennyit sikerült visszaszereznem mementónak.

Mikor szembesültem a negatívok eltűnésével, elhatároztam, hogy soha többé nem fényképezek klasszikus, eseményalapú, riportszerű projektet, valahogy teljesen elment a kedvem az egésztől. Ekkor kezdett el foglalkoztatni a világméretű klímaváltozás kérdése.

(morpho)