Nem tudom, hogy mostanság hogy megy ez, mert az elmúlt tíz évben egyetlen sztárinterjún sem fotóztam, de az biztos, hogy az ezredforduló környéki két évtizedben olyan szutyok helyeken interjúztunk világsztárokkal, hogy sokszor nekem volt kellemetlen az egész, de tényleg! A három évvel ezelőtt a Black and Blue Caféba költözött Chick Corea az egyik sztenderd áldozata volt ennek a kis magyar valóságnak. Akárhány interjút csináltunk vele, mindig sikerült a város legszutykosabb helyiségét megtalálni hozzá. Na, nem mi kerestük, mi készen kaptuk a fűtéscsövekkel telepakolt pincéket, a télen fűtetlen hotelszobákat és a szanaszéjjel lepusztult öltözőket. Ezek voltak az úgynevezett interjúszobák, ahol a mindannyiunk számára rendkívül inspiratív közegben kellett megtalálnunk a közös hangot…

© photo by morpho

Hát, mind emberileg, mind szakmailag, néha rettenetesen égett az arcom, és mindig újra és újra meglepődtem, hogy a riportalany nem távozik felháborodva a helyszínről. Ez a kép Coreárol a BKK fűtéscsövekkel megtűzdelt nem tudom milyen eredeti funkcióval ellátott helyiségében készült 1997-ben. Na, most itt nem csak hogy tök sötét volt, ami amúgy jól látszik a plafonon égő egyetlen villanykörtéből, hanem olyan hideg is, hogy pulóverben és sálban ültük végig az egész beszélgetést.

Egyébként csak vigyorogtunk az egészen, mert pár évvel korábban a budai várban interjúztunk Coreával egy hotelben, ahol simán kiraktak minket a folyosóra egy laza kézmozdulattal, mondván, hogy az éppen szintén interjút készítő Stúdió’97 című kulturális tévéműsor operatőre szerint ott a legjobb a világítás. Márhogy a folyosón. Aztán tíz perc múlva még ki is akartak dobni, amit aztán nagy nehezen sikerült elszabotálni.

Így már egész más megvilágításba kerülnek a Kongresszusi központ fűtéscsövei. Amik egyébként sokkal profibban simultak bele a falakba, mint az 1999-ben megboldogult Budapest Sportcsarnokban, ahol nagyjából mindenhol csináltunk interjúkat a vécé kivételével, de ott is csak azért nem, mert Jean-Luc Ponty egy csőtörés közepén adott nekünk interjút, és a mellékhelyiségek le volt zárva. Joggal merült fel a kérdése, hogy akkor ugye hová pisilt a személyzet, de ezt a kérdést akkor se nagyon firtatta senki.

A szintén megboldogult Petőfi Csarnokot meg inkább ne is említsük, mert ott azon túl, hogy gyakorlatilag egyetlen interjúra alkalmas szoba sem volt, a fellépők szemmel láthatóan még utálták is, és nem egyszer fordult elő, hogy egy-két órával a kezdés előtt mondták le a napokkal korábban megbeszélt randevút.

A Körcsarnok volt egyébként a kedvencem, ahol is egy Jethro Tull koncert apropóján egy technikus egyszemélyes szobácskáját kaptuk meg úgy, hogy hármunkon kívül a technikus is bent dolgozott, miközben mi beszélgetni és fényképezni próbáltunk. Klassz volt, na!

Ez az egész jelenség még bőven a szocializmusba nyúlik vissza. Senki sem gondolta, hogy egyszer majd a Kádár-rendszer is megbukik, és ha Magyarország becsatlakozik az európai kulturális közegbe, akkor a budapesti koncerthelyszíneken majd egymásnak fogják adni a kilincset a világsztárok. Megfelelő koncerthelyszínek sem voltak. Örültek, ha találtak egy szakadt stadiont vagy egy lerohadt sportcsarnokot, ahol hajlandó volt fellépni a Queen vagy a Dire Straits. Az senkiben fel sem merült, hogy ezekre a fellépőkre elég intenzíven kíváncsi szokott lenni a sajtó, ezért mindenki interjúkat akar majd velük csinálni, és ehhez bizony erre alkalmas helyiségek is kellenek. Aztán ezt később sem tartották igazán fontosnak.

A Sziget első éveiben például a csónakház padlásterében interjúztunk, ahol olyan meleg volt, mint egy átlagos finn szaunában, és emlékszem rá, hogy Peter Hammill alig kapott levegőt a beszélgetés végére.  Közben persze beköszöntöttek a kétezer tízes évek, és azóta egy csomó új helyszín épült, ahol gyanítom az interjúkra is fordítanak némi figyelmet, de ha belegondolok, hogy miket be nem vállaltak évtizedes rivaldafényben tündöklő figurák a magyar közönség kedvéért, akkor szerintem egy tapsot minimum megérdemelne mindenki.

(morpho)