Mindig is nagyvárosmániás voltam. Teljesen mindegy, hogy melyik pontján voltam a Földnek. A világ metropoliszaiban koncentrálódik leginkább az a kulturális sokszínűség, ami a társadalmakat mozgatja, és engem mindig is ez érdekelt, akár fényképezőgéppel, akár nélküle.

© photo by morpho

Van azért néhány kivételes alkalom, amikor elkerülöm ezeket a városokat. Leginkább akkor, amikor valamilyen világeseménynek adnak otthont, mint teszem azt, egy olimpia, foci-vb, világkiállítás, akármi. Ilyenkor ugyanis ezek a városok nem a saját arcukat mutatják, hanem egy műanyag kirakatvilágot, amit inkább elkerülök és megvárom az esemény végét.

1992-ben úgy hozta a sors, hogy Párizsban töltöttem a nyárból két hónapot. Olimpia egyébként akkor is volt, csak nem ott, hanem Barcelonában, így aztán ez most teljesen lényegtelen. Ami lényeges, az az Eiffel-torony, ami már akkor is ott volt, és idén is a párizsi olimpia egyik vezető motívuma volt. A torony teljesen uralta az olimpia vizuális megjelenését, és most nem csak arra gondolok, hogy például a strandröplabda pálya az Eiffel-torony tövében volt, vagy hogy a maratonisták vagy a kerékpárosok a torony mentén vágtáztak, hanem arra is, hogy minden átadott olimpiai érembe beleolvasztottak egy kis darab vasat az Eiffel-torony egyik régi lépcsőjéből. Hát, erről a régi lépcsőről jutott eszembe az egész történet, amihez szerencsére még a képet is megtaláltam.

Ez a ’92-es párizsi nyár nem volt unalmasnak nevezhető, főleg azért, mert erőteljes pénztelenség kísérte végig az egészet, és mivel az ember nem szeret kimaradni semmi jóból, ezért bankszámla híján is megpróbál improvizálni. Esetünkben egy csajozós történetbe keveredtem egy német lánnyal, akivel egy jazzklubban ismerkedtem meg, és miután pofátlanul randira hívtam, ő pofátlanul közölte, hogy akkor találkozzunk másnap este hatkor az Eiffel-torony első emeletén található büfében. Elsőre blöffnek tűnt, de az ember hülye, és abból indultam ki, hogy legrosszabb esetben csinálok néhány fényképet a városról.

Nem volt könnyű összehozni az egészet, mert egyrészt ugye jegyet kellett venni, ami sosem volt olcsó, másrészt akkor különböző idősávokban engedték fel az embereket, és meg kellett oldani, hogy hatra felérjek az étterembe. A végén ez összejött, de olyan húsz frank maradt a zsebemben, amiből talán két sört lehetett ott venni. A lány egyébként ott volt, és kiderült róla, hogy a toronyban lévő ajándékboltban dolgozott, hatkor végzett és átült a büfébe borozni. Ez már erősen problémás volt a nálam lévő, vagy inkább nem lévő összeg kapcsán, és hát, én nem is kértem semmit.

Próbáltam rábeszélni a csajt, hogy lépjünk le innen, mert egy ásványvíz annyiba került, amennyiből Magyarországon palackozóüzemet lehetne venni, de ő elmondta, hogy ritkán van itt lehetősége iszogatni, úgyhogy maradjunk. Amikor a harmadik pohár savignon blanc  után a második tortát kérte az amúgy kedves pincértől, akkor már éreztem, hogy itt nagy gáz lesz, de hogy a történet kerek legyen, egy kolléganője is csatlakozott hozzánk, aki vermutot kért és hozzá egy bagelt. Nagyjából itt állt össze a kép, hogy engem, a magyar turistát itt csúnyán hülyére vesznek, és valahogy ki kell menekülni ebből a csapdahelyzetből.

Nem tudom emlékeztek-e a Halálvágta című James Bond filmre, aminek az egyik jelenetében Roger More a Grace Jones által megformált May Dayt üldözi az Eiffel-tornyon, de nem kapja el, mert a lány bázisugrást hajt végre egy siklóernyővel a toronyból. A film főcímdalát (A View to a Kill) elkövető Duran Duran zenekar tagjai is a torony lépcsőin forgatták a dalhoz tartozó videoklippet. Ez volt az első, ami eszembe jutott és az, hogy én miért nem hoztam magammal ejtőernyőt?

Az viszont nyilvánvaló volt, hogy innen sürgősen le kell lépni. A lift felé vezető út esélytelen volt, így aztán maradt a lépcső. Úgy a harmadik lépcsőforduló környékén járhattam, amikor rájöttek, hogy itt ma nem én akarok fizetni és rámküldték a biztonsági szolgálatot. Ha olimpiai szám lenne a lefutás az Eiffel-toronyból, akkor tuti elvinném az aranyérmet, sőt, az is lehet, hogy a világcsúcsot is én tartom. Lehet mondani, hogy a megoldás nem volt elegáns, de a sztori felvezetése sem. Lehet, hogy ez a két csaj versenyszerűen ezt csinálta, hogy hülye káeurópai srácok pénzén itta le magát az Eiffel-torony büféjében, mindenesetre akárhogy is volt, az Eiffel-toronyra soha többé nem merészkedtem fel, és ez így van a mai napig.

(morpho)