Amikor az ember koncertfotózásra adja a fejét, bizonyos dolgokat nem lát előre. Tapasztalat híján nyilván nem tudhattam előre én sem, hogy ha fényképezek egy koncerten, még ha csak az első három dalt is, tulajdonképpen a stáb részévé válok, és bár közel kerülök a sztárokhoz, de közben a klasszikus koncertlátogató szerepköréről le kell mondanom.

© photo by morpho

Ez az egész úgy megy, hogy a fotósoknak jóval a kezdés előtt be kell csekkolniuk, és halál unalmas órákat kell végigvárakozni a halál unalmas, ingerszegény backstage-ben, amíg az előadó a színpadra lép. Aztán ha letelt a fotózásra engedélyezett idő, akkor az emberke eldöntheti, hogy lelép, vagy ott marad a koncerten. Ha maradni akar, akkor le kell adni a fényképezőgépet, amit amúgy sosem értettem, hiszen a nézőtérről sosem lehet olyan képeket csinálni, mint a zenekari árokból, vagy a színpad közeléből, ráadásul a közönség is kitakarja az egészet, de a hülyeség ellen nem harcolunk, úgyhogy gép lead, aztán lehet visszaszivárogni a nézőtérre. Az már külön logisztikai feladat, hogy a tök sötét nézőtéren találd meg azt, aki esetlegesen elkísért téged, de ez másodlagos. Az viszont nem, hogy a színpadi showelemek úgy vannak kitalálva, hogy csak bizonyos távolságból működjenek, így aztán egy koncert vizuális részének az első harmadából gyakorlatilag nem látok semmit. Ráadásul a végén, amikor már mindenki elindul hazafelé, nekem még a gépet is vissza kell szereznem.

Ezt most nem a panaszkodás végett írtam le, csak felvázoltam a különbséget a fotós és a szórakozni vágyó koncertlátogató között, aki csak simán vesz egy jegyet, kilátogat egy stadionba a barátjával, megiszik pár sört a repohárból és végignézi a showt az elejétől a végéig. Közben persze képeket és videókat csinál a mobiljával a közösségi médiának, amik egyébként pocsékul sikerülnek, és sosem fogja őket visszanézni, de jó ideje már ez a trend, szóval, ezt valamiért csinálni kell, és kész.

Most már egyébként én is inkább a sörözős, küzdőteres, mezei koncertlátogatói vonalat erősítem, így volt időm megfigyelni a körülöttem álló közönség tagjainak specifikus látogatóitípusait. Van három kedvenc típusom, akik egyébként az előadó stílusától teljesen függetlenül működnek, és tulajdonképpen csak azért sajnálom, hogy nem vihetek a nézőtérre fényképezőgépet, mert ebből egy egész jó kis szocioriportot lehetne összehozni.

Aki csak úgy fogja magát és kimegy csápolni a kedvenc zenekarára, arra külön nem térnék ki, mert nincs benne semmi érdekes. Van viszont a klasszik sznob, aki csak azért megy ki egy koncertre, mert az előadó éppen nagyon cool, és a barátnői/barátai is kimennek, ezért meg van győződve róla, hogy neki is valami dolga van egy olyan közegben, ahol teljesen idegenül és esetlenül mozog, és hihetetlen módon zavarja, hogy a rendszeresen koncertre járók elé állnak, ne adj isten, ugrálnak vagy énekelnek mellette. Azt hiszi, hogy az Operettszínházban van, ezért úgy is öltözik fel, és amikor nyakon öntik sörrel, akkor magából kikelve próbálja megkeresni és felelősségre vonni a ”tettest”, akit persze nem talál meg, ezért a barátaival osztja meg felpaprikázva a közönség „bunkóságát”. Közben nem veszi észre, hogy leginkább ő mérgezi meg a körülötte állók koncertélményét, és az előadásból persze nem is lát túl sokat.

Van aztán az ajándékjeggyel érkező típus, aki nem is tudja pontosan, hogy ki van a színpadon, de ha már kapott jegyet ingyen, nyilván eljön, mert csak. Ennek felfokozott változata volt az évente megrendezett budapesti Kapcsolat koncert, ami mindenkinek ingyen kínálta egy világsztár koncertjét – tálcán, díszdobozban. Mert a jegynek azért van egy olyan szelektáló hatása, hogy csak az fizet egy halom pénzt egy koncertért, akit tényleg érdekel a dolog. Az elég kemény volt, amikor egy ingyenes Sting koncerten két hölgy, akik szemmel láthatóan az Év nagymamája című műsor selejtezőjéből érkeztek, mellettem beszélték meg a tojásos lecsó legköltséghatékonyabb receptjeit, miközben a színpadról szólt az Every Breath You Take.

Harmadik nagy kedvencem az alkalmi rajongó, aki a koncert estéjére próbál nagyon autentikusnak tűnni. Kizárólag aznap estére beöltözik az előadó jelmezébe és megpróbál úgy viselkedni, mint a hardcore rajongók, de ezt olyan bénán csinálja, hogy már messziről látszik, hogy egyéjszakás kalanddal van dolgunk. Amikor a Guns N’ Roses ’92-ben pályája csúcsán fellépett Budapesten, az összes harminc évnél fiatalabb férfi városszerte piroskockás szoknyában rohangált. De voltam olyan Alice Cooper koncerten, ahol a teljes küzdőtér fekete csillagot festett a szeme köré, miközben kizártnak tartom, hogy ennyi Alice Cooper rajongó valaha is lett volna Magyarországon. Egyébként én nagyon jól szoktam szórakozni, mert mindez nem magyar sajátosság: Frankfurttól Woodstockig, Koppenhágától Fokvárosig volt szerencsém ezeket a tipikumokat megfigyelni és némi belső mosollyal kezelni.

Ilyenkor persze azért eszembe jut a nyolcvanas, kilencvenes évek koncertjeinek világa, a talpig kiszegecselt ősmetálosokkal, meg a Sziget fesztivál lejmista punkjaival, de akkor Magyarországra még kevésbé jártak világsztárok, és különben is mindenki azt csinál, amit akar, azt hallgat meg, amit akar, és olyan ruhát vesz fel, ami neki tetszik. Az emberek szerencsére különbözőek, bár napjainkra két dolog mindenkinek stabilan beépült a koncertélményébe. Igen, kitaláltátok! Az okostelefon és a repohár. Bár ez innentől kezdve már nem kulturális, hanem sokkal inkább pszichológiai kérdés.

(morpho)