A placebo latin szó, jelentése „tetszeni fogok”. Olyan „anyag vagy eljárás, ami az érintett tudomása szerint változtatni képes bizonyos tüneteket vagy külső-belső testi észleleteket, ám valójában nem bír az e változásokhoz szükséges farmakológiai vagy specifikus hatással”. Bizonyos esetekben egy placebokezelést követően szubjektív és/vagy objektív javulás áll be az egészségi állapotban. Ezt nevezik placebohatásnak. Egyébként a zenekarokat mindig megtalálták a gyógyulással kapcsolatos nevek, mint a Therapy? vagy a The Cure. (Régi kedvenc újságom régi kedvenc kulturális rovatvezetője mindig „kijavította” és eltávolította a Therapy? zenekar végéről a kérdőjelet. Egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy a kérdőjel a név része.)

© photo by morpho

Brian Molko zenekarának esetében ilyen problémák szerencsére nem voltak, de azért az kemény, hogy a Placebo már harminc éve tolja a zeneipart. Ilyenkor veszem észre, hogy rohamosan halad az idő előrefelé. A popkulturális mainstreambe 1999-ben robbantak be a Kegyetlen játékok című film betétdalával. Pierre Choderlos de Laclos Veszedelmes viszonyok című regényének adaptációjával még egyetlen filmesnek sem sikerült igazán mellényúlnia, sőt, inkább ugródeszkának számított az összes verzió valamelyikében megfordulni, és a helyzet az, hogy a Kegyetlen játékok nem csak az akkor 23 éves Reese Witherspoon karrierjén dobott nagyot, de az Every You Every Me című dal a Placebót is a világsztárság felé röpítette. Pedig ők akkor már „fel voltak fedezve”, ráadásul nem is kicsit.

Amikor az 1994-ben alakult zenekar 1996 januárjában szerződést kötött a Hut Recordings-zal, az első lemezükhöz készülő demók eljutottak David Bowie-hoz, akit teljesen lenyűgözött az együttes. Ennek az lett a vége, hogy a Placebo előzenekarként beszállt Bowie éppen akkor futó európai turnéjába. A közös zenélés csaknem Bowie haláláig megmaradt. Zseniális az a felvétel, ahogy Molko és Bowie egy New York-i koncert előtt a backstage-ben együtt énekli a Placebo Without You I’m Nothing című dalát.

Mikor aztán a Molko-brigád 2001-ben fellépett a Szigeten, már jól ismertem a Placebo hatást és nem csak zeneileg kapcsoltam hozzájuk az újdonságot, de rajtuk keresztül a fényképezőgépemben is új szelek fújtak. Nyakunkon volt a digitális korszak, lassan búcsúztunk az analógtól. Ez volt az első koncertfotó, ami olyan digitális kamerával készült, amivel már gyenge megvilágítási körülmények között is lehetett használható képet gyártani. Korábban az REM-ről már 1999-ben is csináltam digitális képeket, de azok olyan gyatra minőségűek voltak, hogy nem is őriztem meg őket az utókornak. Ami azt illeti, ez sem volt még túl penge, de azért jópofa emlék így 23 év távlatából a 256 megás CF kártyával együtt, ami akkor mindenkit ámulatba ejtett, de ma már röhejes az egész, csakúgy, mint az egymegás képfájl, ami az akkori technológia csúcsteljesítménye volt.

Egy darabig még párhuzamosan használtam a filmes kamerákat is, de aztán 2006 környékén végleg kifűztem a filmet és szögre akasztottam az analóg cumót. Akárcsak a digitális fotózásnak, a Placebónak is voltak kritikusai az ezredforduló környékén, akik vagy nem akarták érteni az új lehetőséget, vagy nem értettek egyet azzal, hogy David Bowie önmaga reinkarnációját látta a zenekarban, és bár lehet, hogy a klasszikus zene kedvelői szerint igazságtalan, hogy egy klasszikus nagyzenekar 15 ezer hangot játszik, és hárman hallgatják, míg egy rockzenekar csak három hangot játszik, és mégis 15 ezren hallgatják, de akárhogy is van, az eltelt harminc év mégiscsak a Placebót igazolta. A digitális fotózás meg már olyannyira csontig hatolt mindenkiben, hogy hülyének szoktak nézni, ha negatívokról, előhívóról meg nagyítógépről beszélek. Pedig tök jó móka volt az analóg világ, sajnálhatja, aki kimaradt belőle.

(morpho)