A napokban töltötte volna be a nyolcvanat Keith Emerson angol billentyűs, az ösztönös zseni, akit a szaksajtó simán kikiáltott a billentyűs hangszerek Jimi Hendrixének, és aki nagy sansszal ma is élne, ha Kaliforniában, Santa Monica-i otthonában nem lövi főbe magát 2016 márciusában. De megtette és ezzel drasztikusan lezárt egy páratlan zenei világot, amit ő teremtett meg, ő járatta csúcsra és végül ő érezte úgy, hogy nem tehet mást, mint hogy meghúzza a ravaszt. © photo by morpho Soha senki ne kerüljön olyan helyzetbe, mint amilyenbe Keith Emersont...

„Zenéjét szerezte Ennio Morricone.” Gyermekkori eszmélésem magasságában hallottam először ezt a mondatot. Aztán sokáig azt gondoltam, hogy ez valami kötelező kellék a filmek végén, hogy ezt be kell mondani, így, ebben a formában. Az biztos, hogy valamiért az átlagnál intenzívebben szerettem azokat a filmeket, ahol Morricone volt a zeneszerző, bár sosem jöttem rá ennek okára. A filmeket persze összevissza láttam, nem a készítés sorrendjében, így nehéz megmondani, hogy melyik volt az első, de talán a Nevem: Senki lehetett az, amit még egészen kis gyerekként...

A placebo latin szó, jelentése „tetszeni fogok”. Olyan „anyag vagy eljárás, ami az érintett tudomása szerint változtatni képes bizonyos tüneteket vagy külső-belső testi észleleteket, ám valójában nem bír az e változásokhoz szükséges farmakológiai vagy specifikus hatással”. Bizonyos esetekben egy placebokezelést követően szubjektív és/vagy objektív javulás áll be az egészségi állapotban. Ezt nevezik placebohatásnak. Egyébként a zenekarokat mindig megtalálták a gyógyulással kapcsolatos nevek, mint a Therapy? vagy a The Cure. (Régi kedvenc újságom...

Hát, lehet, hogy istenkisértés, amit most csinálok, de be kell vallanom, hogy sosem rajongtam igazán a Depeche Mode nevű zenei formációért. Sőt a nyolcvanas évek második felében, amikor a zenekar a csúcsok csúcsait is meghódította, és egész Európa felnyírt hajjal, talpig feketében, DM jelvényekkel gazdagon kirakva csapatta az újhullámos, szintipopos agyhalált, akkor engem kifejezetten idegesített ez az elektronikus pötyögés, amit zene címen rásóztak a lelkes tinédzserekre. © photo by morpho A dallamokkal alapvetően nem volt semmi gond, sőt Martin Gore...

Amikor az ember koncertfotózásra adja a fejét, bizonyos dolgokat nem lát előre. Tapasztalat híján nyilván nem tudhattam előre én sem, hogy ha fényképezek egy koncerten, még ha csak az első három dalt is, tulajdonképpen a stáb részévé válok, és bár közel kerülök a sztárokhoz, de közben a klasszikus koncertlátogató szerepköréről le kell mondanom. © photo by morpho Ez az egész úgy megy, hogy a fotósoknak jóval a kezdés előtt be kell csekkolniuk, és halál unalmas órákat kell végigvárakozni a halál unalmas, ingerszegény backstage-ben, amíg az előadó...

Nem tudhatom, ki merre járt a nyáron, de ha valaki elhagyta a lakóhelyét jelentő település határait, és bármilyen közlekedési eszközzel végigment egy országúton, akkor látnia kellett határszerte a klímakrízis áldásos hatásait. Valahol olvastam, hogy az üvegházhatás már nem fejezi ki teljes egészében a mögötte lévő gondolatiságot, ezért inkább kemencehatásnak illenék nevezni. Végülis hívhatjuk akárhogy, de az biztos, hogy világszerte kiégett minden a kukoricától a paradicsomig, a fügétől a citromig. Sőt, a füge már Közép-Európában is kiég,...

Monaco 1994. Eredetileg Monaco-Barcelona BL meccsre érkeztem a városba. Pontosabban kiküldtek fényképezni, de ha az embert Monacóba zavarják dolgozni, akkor azért kevésbé húzza össze a szemöldökét, mint amikor, teszem azt, Zágrábból, a horvátországi választásokról kellett tudósítani, és egész éjszaka Franjo Tuđman főhadiszállásán dekkoltam. Akkortájt a Barcelona labdarúgócsapata meglehetősen izmos kerettel dolgozott. Hogy mást ne mondjak, ott játszott a Romario-Sztoicskov szupercsatár páros, sőt még az azóta sztáredzővé avanzsált Pep Guardiola is! A Monaco...

Néhány évvel ezelőtt nyár elején egy nagy teknőst szúrtam ki a Balaton partjáról a vízben úszkálni. Mivel rövidnadrágban voltam, beugrottam a sekély vízbe és utána iramodtam. Némi kergetőzés után sikerült is elkapni a csaknem harminc centis példányt, és mikor kiemeltem a vízből, hatalmas meglepetésemre nem a Balaton környékén őshonos mocsári teknős, hanem egy hatalmas ékszerteknős nézett rám, sértődötten behúzva nyakát a páncéljába. © photo by morpho Ékszerteknős a Balatonban? Ez a floridai teknősfarmokon tenyésztett faj minden kisállatkereskedésben...

Gond van a fecskékkel! Már megint! Egyébként mindig! Az egész életemet végigkísérte ez a fecskeprobléma, pedig sosem voltam az ornitológia szakértője. Egyébként szeretem a madarakat, sőt, fotózni is, mert van bennük valami méltóságteljes, ami megragadja a tekintetem. Igen, még egy dögevő marabuban is! De a fecske, az valami teljesen más. © photo by morpho Azt olvastam, hogy : „Az elmúlt napok hideg, esős, viharos időjárása nagy pusztítást okozott a természetben, az éppen vonuló fecskék valószínűleg több tízezer példánya is elpusztult Magyarországon.”...

1998. március 19-én, reggel nyolckor csörgött a telefonom. Mivel olyan hajnali öt óra magasságában keveredtem be az ágyba, és másnap nem dolgoztam, nem mondhatni, hogy fel voltam dobva a hívástól. Kitapogattam a kezemmel az ágy alatt a telefont és simán kinyomtam, miközben azon gondolkoztam, hogy le kéne halkítani vagy kikapcsolni, de erre az adott pillanatban képtelen voltam. © photo by morpho A hívás viszont rögtön megismétlődött, és hiába nyomtam ki újra, aztán újra, a negyedik csörgés után megadtam magam, félálomban rátettem a telefont a fülemre...