Trikolor, tripod, tristeza
(harmadik nekifutás)

Mi volt előbb? A fotó, vagy a tojás? Nehéz kérdés, hiszen a „valós
világ”, a finom, kaotikus csend/élet ábrázolása emberpróbáló feladat. A fényképészt megragadja a „világba-vetett lét” és „önlét” (Heidegger) egy semmis vagy monumentális pillanata, és kattint. Így van ez már a fényrajztól a holográfiáig. És, ha tehetséges, ő lesz az „aranytojást tojó tyúk”.

A ’80-as években megismerkedtem Slavko Matković szerb íróval, a neo-avantgárd Bosh+Bosch csoport alapítójával, aki felnyitotta a szemem a kortárs művészetre. Kedvtelésből elkezdtem fordítani a verseit, volt egy Fotóbiográfia című kötete, amiben a famíliája történetét dolgozta fel: Lozika ángyi, a tanyasi vajákos asszony, Grga Bajić, a nagyapja, vöröskatona, Leonid Matković Idas, az apja, partizán és titokommunista és mások. Mindegyik versciklus egy korabeli fénykép alapján íródott, nekem nagyon tetszett. És egyszer csak, váratlanul elém tette az összes, kopott, megsárgult képet. Rögtön rájuk ismertem, a sebesityi szállásra, a schwarz-gelb lövészárokra, a palicsi strandra… De hiszen, ezek nem is a te sztorijaid! Honnét tudhatod, mi volt akkor és ott? – kérdeztem tőle megütődve. Ő meg elmosolyogta magát: Tudod, kiskomám, nem a korhűség a fontos, hanem az igazság… Ezt pedig egy művésznek ismernie kell, függetlenül attól, mit lát. Tudnod kell, mi nem látszik a fotográfián…

Hegedűs Ákos albumsorozatának harmadik része nem hagyományos familiáris szituációkat (lakodalom, keresztelő, temetés stb.), és nem is artisztikusan kreált látványokat mutat meg nekünk. Kilép az „üres térbe”, ahol Peter Brook szerint egy ember átmegy a színen, egy másik nézi – és ez a színház (az egész világ). Nézem ezeket a fekete-fehér fotókat, pillanatokat: van közöttük magyar és idegen, személyes és univerzális, összeáll egy XXI. századi tabló, szinte reménytelen vállalkozás… Mégis, van bennük valami korszerűtlen nóvum. Vilém Flusser szerint a digitális telefonok „szelfi-érája” óta az emberek (utazók) nem a reimsi katedrálist örökítik meg, hanem önmagukat, a katedrális előtt, nélküle. Fontosnak tartják ezt a tiszavirág életű, önazonosító dokumentálást. Ákos képei szomorú mosollyal lépnek ki a turizmus vidékeiről. Amit lát, mutat: szembetűnően „hárdkór” valóság. Lehet honfivér, futura, bánat. Nincs hazugság.

A kísérő szövegek (kisprózák) meg egyenesen fütyülnek rá, ki-kicsoda, ki-mikor-merre, ki-miért. Független entitások, ezért precízen fogalmazzák meg a látványt, amit ők látnak. Kortárs multimédia, belépés a kiszámíthatatlan Jövő tartományába, „ahol nem uralkodik az Idő és a Tér”, ahogyan Marcel Duchamp jósolta.

Triceps

morphogenesis / alakfejlődés

Amibe 10 éve belevágtam, azt be is akartam fejezni. Nehéz ügy ez. Mindig a harmadik a kritikus. A zenekar harmadik lemeze, a sorozat harmadik része, a színházban a harmadik felvonás, a jégkorong harmadik harmada, sőt a legkisebb királyfi is mindig a harmadik. Tudjátok miért? Az első még lehet véletlenül is jó. Ilyen néha előfordul. Ha véletlenül jó az első, akkor a másodikat még viheti a lendület, ami az elsőből kizuhant, de a harmadiknál már muszáj odapakolni, mert ha szar lesz, akkor meg lebukás van. Minden a harmadiknál derül ki! Ezen a ponton már nem lehet visszafelé mutogatni, ott már tényleg meg kell csinálni nagyon jól! Szóval muszáj volt megcsinálni a harmadik részt. Anélkül nem megy. Így viszont szembe találtam magam az imént felvázolt problémával. Az önmagában nem elég, hogy három ember van a képeken, mert ennél sokkal többre gondoltam. Megszületünk, egyedül. Aztán jó esetben párt találunk, és aztán jellemzően belép a képbe a harmadik szereplő. Egy gyerek, egy barát, egy szerető. De ez csak a felszín. A mélység csendjében ezek teljesen megváltoztatják az emberek életét. A születés, a kapcsolat és a harmadik rész. Aztán már nem. További szereplők belépésével érdemben már nem változunk meg. Azt már lehozzuk rutinból. Ezért aztán ennek a mesének itt vége is van. Nem lesz olyan könyv, ahol négyen, tizenhatan vagy ezernyolcszáz tizenöten lesznek a képeken. A harmadik rész lezárja ezt a sztorit, és a fotográfia, meg az irodalom kalandja mostantól másik meséből tekint le rám. Van olyan, hogy nehéz elengedni valamit, de ezt nem lesz az. Az elmúlt tíz évem legfontosabb gondolatait már úgy is belefényképeztem ebbe a három könyvbe. Az Egyedül sötét lett és szomorú. A Pár/Beszéd vidám és kimérten bölcs. Ez pedig, ez az a bizonyos Harmadik rész. Jó móka volt. Néha depresszív és kegyetlen, de akkor is jó móka. Azt mondjátok, hogy ez öncélú? Lehet az, igen. De az élet maga is öncélú, és ha végignézitek a morphogenesis trilógiát, akkor talán egy kicsit könnyebb, kicsit érthetőbb és talán kicsit tartalmasabb lesz elviselni önmagatokat is, sőt ott van még a párotok, meg persze az a bizonyos Harmadik rész…

(morpho)